Régen volt már, talán igaz sem volt, de egyszer, mikor még a nap is sárgábban sütött, és a víznek is más íze volt, bizony én is voltam gyerek. Pici gyerek. Még ma sem gondolom magam öregnek, de egyre többször veszem észre, hogy azok a gondolatok amiket fiatalként a tőlem jóval idősebb öregektől hallottam és megmosolyogtam, már nem is olyan viccesek. Ezek az öregek közt volt egy „kemény mag” akik nagyon szerettek panaszkodni. Időnként összejöttek, és közösen panaszkodtak. Mindegy mire, csak siratni lehessen kicsit a múltat, mert régen ugye minden jobb volt. Ha esett az eső, akkor az volt a baj, ha nem esett akkor az, de ha végképp nem volt semmi, akkor azt mondták, már a fa sem úgy ég mint régen. Borzasztóan besavanyodott embereknek tartottam őket. Az persze egyszer sem jutott eszembe, hogy amin az ő generációjuk keresztülment, annak a töredékétől is megtébolyodna a mai ember. Ahogy telnek az évek, egyre többször jutnak nekem is hasonlók eszembe. Öregszem és én is besavanyodok a végére, vagy csak most kezd kinyílni a szemem? Azt hiszem erre a kérdésre sosem fogom megtudni a választ. Mindenesetre gyerekkoromban is volt pár öreg, akin másként fogott az idő. Ők valahogy nem savanyodtak bele a földi létbe, legalábbis nem látszott rajtuk, rendre tréfálkoztak, és valahogy a gyerekekkel is megtalálták a közös hangot. Ilyen volt Palkó is. Mindenki Palkónak hívta, pedig a faluban kevesen voltak nála öregebbek, még mi gyerekek sem mondtuk, hogy Palkó bácsi, egyszerűen csak Palkó volt.
Palkó és köztem legalább 80 év különbség volt. Úgy 5 éves lehettem mikor megismertem, legalábbis innentől vannak emlékeim. Érdekes módon az akkori középkorúak valahogy nem tartották sokra, talán mert agglegény volt. Egyedül élt egy házban, ahol nem töltött sok időt, reggel korán ment a kocsmába, aztán a nyugdíjasklubban volt kora délutánig. Régi vágású öreg volt, siltes sapka, barna nadrág, és egy valaha talán sárga színű, apró kockás zakó volt a mindennapi öltözéke, és egy mogyorófa bot, amire támaszkodott.
Egyik délután anyám a ház előtti virágost gondozgatta, én meg ott sündörögtem körülötte, mikor az utca végén feltűnt Palkó. Messziről meg lehetett ismerni a járását, és időnként fura hangokat adott ki. Nehezen vette a levegőt, ezért horkantva nyögött egyet. Kicsit féltem tőle. Nem olyan volt mint apám. Mikor odaért, próbáltam elhúzódni, de elbújni nem tudtam. Palkó odaszólt anyámnak:
-Hogy megnőtt ez a gyerek!
A házunk előtt volt egy lóca. Nem nagyon értettem minek, mert sosem ültünk rajta. Az olyan öregasszony pad volt, legalábbis az utcában több ilyen is volt a házak előtt, de mindig mindegyiken csak öregasszonyok ültek. Egészen sötétedésig tudtak ülni rajta, és pletykáltak, meg nézték ki megy az úton, hova megy, mit visz. Olyan volt ez mint a Facebook, csak élőben. Szóval nekünk is volt egy ilyen lócánk, amire Palkó leült megpihenni. Éppen hogy leült, már kiáltott is:
-Gyere csak ide te gyerek!
Óvatosan közelebb mentem, de nem mertem mellé ülni. Palkó viszont nem tágított, a tenyerével csapkodta a lóca másik felét, hogy üljek oda, majd megkérdezte:
-Oszt hogy hívnak te gyerek? Ha nem tudom a neved, azt se tudom, hogy fiú vagy-e vagy lány!
Persze meg sem mertem mukkanni, és a szemem sarkából csak két dolgot figyeltem, a mogyorófa botot amivel a földet kopogtatta, meg persze, hogy éppen készül-e már ott helyben megenni, vagy van még egy kicsi az életemből. Aztán Palkó leegyszerűsítette a dolgot:
-No akkor csak azt mond meg nekem, hogy van répa a gatyádban, vagy nincs?
Bólintottam. Palkó benyúlt a zakója belső zsebébe, és előhúzott egy igazi lapos vodkás üveget. Nagyon tetszett, sosem láttam előtte olyan érdekes formájú üveget. Lecsavarta a kupakot, majd kortyolt belőle párat, majd a száját megtörölve visszazárta az üveget, és a helyére tette, vissza a belső zsebbe. Folytatta:
-No jól van, de aztán vigyázzál arra a répára, mert az kell a lányoknak!
Így utólag, lehet, hogy nem véletlenül volt agglegény, ha úgy érezte ezt a bölcsességet kell először megosztani egy 5 éves gyerekkel. A szemem le sem vettem a zakójáról, mert hát ott tűnt el az az érdekes laposüveg. Palkó észre vette, és megkérdezte:
-Csak nem az kellene ami a zsebemben van? Nem való még az neked, no de várjál csak, van itt más is!
Ekkor aztán benyúlt a másik zsebébe, és elővett egy csomagot. Egy vászon zsebkendőbe volt csomagolva 2 karaj egymással szembe fordított zsíros kenyér, és oda nyújtotta. Fura szaga volt. Öreg szaga (akkor úgy mondtam, és ma sem tudnám máshogy meghatározni), és mivel mikor gyerek voltam mindig éhes voltam bármennyit is ettem, elvettem és megettem. Ezt kapta a nyugdíjasklubban vacsorának. Aztán Palkó még egyszer meghúzta a laposüveget, majd elballagott.
Innentől kezdve minden nap, amikor jött hazafelé, leült a padra, és onnan kiabált, hogy: Tó-ni! Tó-ni! Addig kiabált amíg meg nem hallottam, és már tette is fel minden alkalommal a kérdést:
-No, oszt a répa meg van-e még? -sosem szóltam, csak bólintottam- Akkor jó, vigyázzál rá, mert az kell a lányoknak!
Aztán már nyúlt is a zsebbe, enyém volt a zsíros kenyér, övé a laposüveg. Nem beszélgettünk, én ettem, ő szuszogott, majd mikor végeztem, elballagott. Így ment ez egészen őszig, amikor megkezdtem az iskolát. Minden nap, ugyanaz a kérdés, ugyanaz a bólintás, ugyanaz a zsíros kenyér, ugyanaz a laposüveg. Szavak nélkül. Hogy ő mit vacsorázott, azt nem tudom. Nekem adta amije volt, és nekem jól esett, én meg azt adtam neki cserébe, ami nekem volt, és neki esett jól, hogy valaki várta, hogy valaki leült mellé.
Palkó régen nincs már, de néha még látom magam előtt, ahogy a mogyorófa bottal baktat felfelé a dombon, hallom ahogy kiabál: Tó-ni! Tó-ni! Sok év telt el azóta, és bár mindenre emlékszem, az arcára egyáltalán nem. Annak az „öreg” szagú zsíros kenyérnek viszont máig itt van az illata az orromban. Ma már ugyan sejtem, mitől volt az az „öreg szag”, de akkor sem ettem soha a későbbi életemben azoktól a zsíros kenyerektől finomabbat!
