Sajnos úgy hozta a sors, hogy az idei nyárra több temetés jutott mint esküvő vagy keresztelő. Az elhunytak kora, társadalmi helyzete, a temetések helyszíne és módja is változott. A bürokráciának köszönhetően ma már egy temetés megszervezése nem megy egyik napról a másikra, így van némi idő a fájdalom enyhülésének. A temetésen persze ezek a még éppen csak gyógyuló, vagy éppen már nem romló sebek felszakadnak, de talán az elfogadásig már eljutunk ekkorra, és már a személyes érintettségen túl más kérdések is felmerülnek bennünk.
Mennyit ér egy élet? Mi a célja? Mi történik, ha véget ér? Valaki, valahol lekapcsolja a villanyt és vége? A földi létnek biztosan. Azt is szokták mondani, hogy addig él valaki, amíg emlékeznek rá. Megadjuk a végtisztességet, aztán tovább lépünk. De aki elhunyt, mit hagy maga után? Mikor mondhatjuk, hogy jól élte az életét? Mi hogyan éljük az életünket? Le kell tenni valami az asztalra? Mit és melyik asztalra? Megannyi kérdés, válasz pedig sehol.
Az egyik temetés polgári temetés volt, egy nagyobb városban. Régebben azt gondoltam, mennyivel szebb ez mint egy egyházi temetés, mert még utoljára az elhunytról szól, és kevésbe általános, kevésbé rutin szerű. Aztán most ezt is vissza kell vonnom. Nem igazán hibáztatok senkit, de azért az embert elgondolkodtatja. Egy nagy, városi temető, számtalan utcával, számtalan sorral, a sorokban számtalan sírral, amiből az egyik most az elhunyté. A család, rokonok, barátok elkísérik erre az utolsó útra, és az ember, az egykori élettel teli test már csak egy kereszt a sok közül. Azok közül akik most búcsúztatták, sokan sosem mennek oda többé. Sok sír erről árulkodik. A szomszédnak új szomszédja lesz, a munkatársaknak új munkatársa, a barátoknak új barátja. A család emlékeiben persze megmarad, de a lakását eladják, és nem marad utána szinte semmi, csak egy kereszt valahol a sok másik között. A halála olyan mint az élete volt, csak a nyolcadik emelet balról harmadik ablaka lett lecserélve. Alig pár száz négyzetméteren lakik, több száz szomszédjával, de egymásnak mind idegenek. Talán néhányan emlékeznek rá, „az idős hölgy a zöld kabátban”, de azt sem tudják, hogy mi történt vele. Legfeljebb észreveszik, hogy már régen látták. Aztán már azt sem, és szépen lassan elfelejtik. Ennyi lenne hát az élet?
A temetés jól szervezett, mindenki tudja mi a dolga, a beszéd előre megírva. Egy kellemes hangú hölgy nagy átéléssel beszél, szinte látszik az arcán a fájdalom. De ős sem ismerte az elhunytat. Kicsit elszomorít a dolog, mert őszintétlen az átélés. Nem tudom, hogyan lehetne jobban csinálni, de ez így akkor sem jó. A hozzátartozóktól begyűjti az elhunyttal kapcsolatos információkat, és mint egy életrajzot felolvassa. Odafigyelve, hogy a vidámabb részeknél mosolyogjon, mintha ő is részese lett volna, de nagyon színpadias. Ezt követően, minta kicsit hatásvadász lenne. Előkerülnek a sablonmondatok. Nem láthatjuk többé, nem foghatjuk meg a kezét, nem ölelhetjük át, nem vár minket otthon, stb. Közben meredten a gyászolók szemébe bámul, minta azt várná, mikor omlanak össze teljesen. Mintha az ő munkájának az lenne a fokmérője, hogy milyen mélyen tud még a lelkekbe szakítani. Közben a háttérben relaxációs zene szól. Körbenézve a temető gondozatlan, nem látszik a szervezettség, az egyik sír tiszta, a másikon méteres fű. Lassan véget ér a szertartás. Hirtelen mindenki siet. Ki munkába, ki iskolába, a szervezők a következő temetésre. Szinte senki nincs, aki még 5 percre ott marad, legalább magában, csendben elköszönni, emlékezni egy kicsit. Ennyi volt. Vége. Volt és már nincs. Egy órával később mindenki éli tovább az életét. A közeli hozzátartozók még persze nem lépnek olyan gyorsan tovább, de a világon ami körülvette, nem látszik a hiánya. Nemrég még élt, személyiség volt, a maga jó és rossz tulajdonságaival, most pedig csak egy kereszt jelzi a nyughelyét. Egyre ritkábban gondolnak rá, pár év múlva már szinte alig.
Szomorú és szürke befejezése, egy szürke életnek egy szürke világban.
Egy másik temetés merőben más volt. Vidéki kis falu a hegyek közt, párszázas lélekszámmal. Egyházi temetés. A temető gyönyörűen gondozva, a gyep mintha egy angol kastély gyepe lenne. A sírokon ugyan legtöbb helyen műanyag virágok, amiknek a nap már alaposan megszedte a színét, de gaz nem látszik. Látszik, hogy a közösség gondozza azokat a sírokat is, amiket már senki nem látogat. Elsőre felmerül bennem a kérdés, hogyan lehetséges ez? Ott sem juthat rá több pénz.
A szertatás egyházi. Kántor már régen nincs, a pap énekel. Nem sokat, csak amennyit szükséges. Aztán beszél kicsit az elmúlásról, a feltámadásról, majd lényegesen többet arról, hogy senki élete nem hiábavaló, senki nem tűnik el nyomtalanul. Aki egyszer megszületett, örökre itt marad, az emlékekben, a cselekedeteiben, egy fában amit elültetett vagy amihez akár egyszer is hozzádőlt. A felkelő nap sugarában, ami egyszer is megmelegítette az arcát, vagy a dombok hullámaiban, amikre csak egyszer is ránézett. Ide született, erre a földre, itt élt, ide tartozik. És ezen a halál sem változtathat. Ő mindig itt lesz, ha nem látjuk akkor is. Nem elhagyta a világot amiben élt, hanem eggyé vált vele.
Valahogy más érzésem van. Emberközelibb, és bár a gyászolóknak fáj a hozzátartozójuk elvesztése, mégis az elfogadáshoz kerülnek közelebb. A pap egyetlen szó erejéig sem csinál úgy, mintha ismerte volna az elhunytat. Elbúcsúztatja mint embert, mint Isten egyik gyermeke egy másikat. Magható, de mégis kevésbé szomorú.
A gyászolók között sok a szomszéd, barát, ismerős. Élete során nem sok emberrel került az elhunyt kapcsolatba, de azokkal valóban kapcsolatba került. Ismerték egymást. Nem csak látásból, hírből, ráutaltságból. Néha össze is vesztek, de ezt most mindenki félreteszi.
A szertartást követően érdekes módon egyedül a pap megy el. Senki nem siet. Mindenki más áll csendben és mozdulatlanul. Mintha még történne valami. Történik is. Magában mindenki még felidéz egy emléket, elmotyog egy imát, jó utat kíván, elköszön. Pár szót még beszélget az elhunyttal. Aztán úgy 5 perccel később, mindenféle szervezés nélkül, a gyászolók elindulnak részvétet nyilvánítani a családhoz. Nem sorakoznak, mindenki tudja mikor ki következik. A többiek állnak, és várnak. A gyászolók csak akkor indulnak el, amikor a család is elindul. Sokan még elszaladnak a saját hozzátartozójuk sírjához, megnézni minden rendben van-e. Aztán elindulnak az elhunyt házához, hogy a család egy üdítő erejére megvendégelje őket. Nem az üdítőért mennek, hanem emlékezni. Emlékezni arra, mikor még az elhunyt is ott volt közöttük. Kicsit újra átélni, még egyszer, utoljára. Nem mindenkinek megy, vannak akik nem is mennek oda. Nekik még nehéz lenne.
Az elhunyt házát még évekkel később is úgy fogják emlegetni, hogy a Józsi bácsi háza, mindegy, hogy ki fog benne lakni. Szerencsés esetben valamelyik leszármazott odaköltözik, és a korábbi ismerősök az ő ismerősei is lesznek. Sok mondat kezdődik majd úgy a jövőben, hogy mikor még szegény nagyapáddal…
Valahogy más az egész. Emberibb. Egy színes élet utáni méltó befejezés.
Mi a tanulság? Nem tudom. Talán annyi, hogy fontos a fejlődés, fontos a pénz, a siker, de az élet ettől több. Ha le akarunk tenni valamit, ha le tudunk tenni valamit arra az asztalra, azt nem pénzben, házban, autóban, vagy ékszerekben mérik. Az igazi örökség maga az életünk. Az élt életünket hagyhatjuk csak hátra a barátainkra, szeretteinkre, ismerőseinkre. Azt, akik voltunk. Az emlékeket. A tudást, a tapasztalatot, amit átadtunk. A közös élményeket. A szeretetet. Magunkat.
