A díszember egy egyszerű hétköznapi ember. Reggel felkel, elmegy dolgozni, este hazamegy, lefekszik, alszik. Hétvégén a ház körüli munkákat végzi. Díszéletet él. Ránézésre hasonlít egy igazi élethez, kívülről csillog, de belülről üres. A díszembernek díszbarátai vannak. Olyanok, akik csak akkor barátok, ha kell nekik valami, de ha a díszember kér valamit, akkor hirtelen mindenki elfoglalt. Vannak díszrokonai is, ezek azok a rokonok, akik mindig akkor jelennek meg, ha éppen van mit elvinni, ha éppen terem valami a háznál. Pedig a díszember kedveli őket, ha vendégek érkeznek a díszember félbehagyja amit csinál, leül velük, megkínálja őket azzal ami van neki. Ha tervezetten érkeznek, a díszember felesége előzőnap bevásárol, és mire a vendégek megérkeznek, már több fogás van az asztalon. A díszrokonok mindent tudnak, azt is tudják, hogy a díszembernek mit kellene tennie, hogy kellene élnie, és ezt rendszerint közlik is vele. A díszember nem szól, mert a családi béke fontos, csak nyel egyet, de időnként eszébe jut, lehet, hogy tényleg ő csinál valamit rosszul. A hét mindennapján előbb kel mint szeretne, minden napot munkával tölt, mégis legtöbbször a bírálat, jobb esetben a lenézés jut neki. Elismerés, vállveregetés soha. Nem mintha attól kevesebb dolga lenne, de kevésbé érezné kicsinek magát. Néha meghívják családi eseményekre, születésnapra, ballagásra, erre-arra. A díszember ilyenkor szépen felöltözik, elmegy és mosolyog. Viszi a borítékot ahogy kell, a süteményt, tortát. Persze sosem az ő tortája a legszebb, sosem az ő borítékja a legvastagabb. A díszember tökéletesen tudja, hogy nem szeretik. Ő csak egy biodíszlet, csak tapsolni kell, csak azért, hogy megmutassák másoknak. Jó ideje már ezzel sem foglalkozik a díszember, ellátja a feladatát, mosolyog, és nincs útban. Előfordul, hogy még egy pohár vízzel is elfelejtik megkínálni, biztosan olyan jól csinálja azt, hogy nincs útban, hogy észre sem veszik. A díszember csendben megvárja az esemény végét, nem szól, inkább már nem is beszélget, csak figyel. Figyeli azt az álszentséget, ahogy a díszrokonok a legnagyobb áhítattal állnak a templomban sorba az ostyáért, miközben a mise előtti órában is többet vétkeztek, mint a díszember egész évben. Ő nem áll sorba. Ő nem akar részese lenni a díszhitnek. Néha egy aprócska mosoly szalad a szája egyik sarkába, például mikor a díszrokonok nagy nyilvánosság előtt játsszák a szerető párt, a díszpárt, miközben a díszember pontosan tudja, hogy az asszonyka nemrég még egy kocsi hátszóülésén hempergett, és nem a férjével.
A díszember díszmunkahelyen dolgozik, ahol nem a tényleges munkáért fizetnek, hanem mindenféle szövevényes alkuk, háttéregyességek alapján. Vannak neki beosztottai, díszbeosztottak. A díszember egyben díszfőnök is. A díszbeosztottak a megszólalásig hasonlítanak egy igazi brigádra, ám egyetlen magukra hagyott perc alatt is képesek visszafordíthatatlan hibákat elkövetni. Azért a díszembernek is van főnöke, több is. Az igazi főnöke havonta egyszer látogatja meg, 1-2 órára, akkor sem a munkával kapcsolatosan, csak a papírmunkát elintézni. Díszfőnök. Nem ad tanácsot, nem hoz döntést, nem támogat, csak van. Havonta odaadja a díszember jussát, aztán továbbáll. A díszember nem bánja, ő annak a híve, hogy legyen mindenkinek jó. Azért néha eszébe jut, hogy ő egész hónapban hajnalban kel, miközben a díszfőnök 1-2 órával a fizetése többszörösét keresi, de aztán erre is csak legyint, ez van. Aztán vannak még egyéb díszfőnökök, az egyik előző életében valami órajavító lehetett, mert mindig csak az óráját nézi, ebben merül ki a feladatköre. A másik díszfőnöknek komolyabb feladata van, ő azért felelős, hogy ha a díszember mond valamit, akkor arra nemet mondjon, majd 1-2 nap múlva kiadja mint elvégzendő feladatot. Ha a díszember valamit jól csinál, akkor az természetes, arról nem beszélünk. Ha valamit esetleg rosszul, az egészen más.
A díszember nem szeret panaszkodni. Szeretne, de senkit nem érdekel, így ha megkérdezik, hogy minden rendben van-e, akkor arra a legnagyobb határozottsággal vágja rá, hogy persze. Megtanulta már, hogyan színleljen kiegyensúlyozottságot. Akkor talán irigylik egy kicsit. Díszboldog.
Sokszor elgondolkodik rajta, hogy hogyan érhetné el, hogy elismerjék amit csinál. Időnként posztol a közösségi médiába. Mindig csak olyat, amivel napokig dolgozott, jól sikerült és büszke rá. Nem sokan reagálnak ezekre, pedig sok munka, valós teljesítmény van mögötte. Bezzeg ha valamelyik díszbarátja vagy díszrokona vesz egy új napszemüveget, majd csinál magáról egy képet, az több száz kedvelést ér. A díszembert ez sem zavarná, de az már igen, hogy a díszrokonok, azok akiket rendszerint megetet, megitat, azok sem képesek még egy gombnyomással sem elismerni a munkáját. A díszembernek azért sikerei is vannak, a közösségi médiában is, vannak követői, vadidegen emberek akik soha nem találkoztak vele. Ők mindig megdicsérik. Talán ők is díszemberek.
Sokszor elgondolkodik a díszember, hogy miért ilyen ez a világ, mert biztos ő csinál valamit rosszul, hiszen látszólag a többiek jól megvannak egymással, mindig ő a fekete bárány. Aztán rájön, hogy nem. Pont ugyanúgy eszik ezek egymást is, ahogy őt. Csak hát a látszat. A dísz. A díszélet csak ezt teszi lehetővé. Csak úgy lehetnek jók, szépek, ha bebizonyítják másokról, hogy rosszak, csúnyák. Ilyenkor a díszember kicsit megnyugszik. Aztán jön a reggel, és kezdődik az egész elölről. A díszembernek hányni támad kedve. Aztán eszébe jut a felesége, a gyönyörű gyerekei, akik nem kritizálják, akik elismerik, szeretik, akkor is ha nem olyan fényesen csillog, akkor is van puszi ha nincs megborotválkozva, akkor is ha megizzadt, és nem tud a keze olyan piszkos lenni, hogy azt ne fogják meg. Ez segíti a díszembert, mert a közvetlen családja nem dísz, az valóságos. Valóságosabb mint bármi ezen a földön, és amit tőlük kap, az időről időre újratölti, erőt ad neki, és elvisel bármit, mert tudja, nem ő a díszember, a világ díszvilág.
