Attila 11 évesen nagyon vékony, és elég súlyos felsőléguti problémákkal, valamint mozgáskoordinációs problémákkal küszködő gyerek volt, és a betegségei, valamint egyéb gondjai miatt még harmadik osztályos. Az okot nem tudtam pontosan, ma sem tudom, nem kérdeztem, nem rám tartozott. Négy éve láttam először, akkor még bizony elég retardált volt, főképp a korosztályosokhoz, bár akik meséltek róla, állították, sokat javult.
A Császárban láttam, kimentem megnézni a kölkök edzését, és ott láttam egy igencsak keservesen, de hallatlanul elszántan küszködő, néha sírva fakadó gyereket, meglehetősen kicsit, és – bocsánat, nincs rá jobb szó – idétlen mozgásút.
Attila valahogy egy évvel előtte keveredett az anyjával oda, mert valaki azt javasolta az anyjának, hogy keressék meg G. bácsit, hátha valamit kitalál.
G. bácsi azt találta ki, hogy Atilla, vetkőzz, aztán menj úszni, amikor megtanulsz jól úszni, kapsz labdát is, és játhatsz bajnokit, meg lesz sapkád is, és köntösöd is, és kabinban öltözöl.
G. bácsi pontosan tudta, hogy Attila soha nem fog beférni egyetlen csapatba sem, mert soha nem fog tudni úgy játszani, hogy beférjen. A génekkel nem lehet szembemenni.
Attila ment a vízbe, Cs. “néni” úszott (taposott) mellette, Attila megtanult vízen maradni két hónap alatt. Minden edzés végén egy percig felvehette a sapkát, ami majd az övé lesz, amikor már jól fog játszani.
Mindenki tudta, hogy Attila soha nem fog jól játszani. A gyerekek is. Csak Attila nem. Egyik sem szólt egy szót sem, sőt, néha a labdát is megkapta Attila.
Mikor már jól fennmaradt a vízen, akkor jött, hogy át kell úszni a medencét. “Cs” néni már akkor kijött a vízből, Attila a következő nyárra át tudta úszni oda-vissza a medencét, az 50 méter volt. G. bácsi akkor egy hétig adott neki egy köntöst, hogy amikorra a csapatba kerül, ez lesz a köntöse. A sapkát már vihette haza magával, néha abban aludt. (Az anyukája mondta).
Én ekkor ismertem meg. A következő nyár a labdával telt el. Kapott passzt, pedig biztos volt, hogy nem tudja visszaadni. Akkor akinek rosszul passzolt, elnézést kért tőle, bocs, jó passz volt, csak nem figyeltem, de máskor azért közelebbre kéne. Naná, a parton ott volt G. bácsi, aki tudta, hogy Attila soha nem fog egyetlen csapatba se beférni, de azt mondta, hogy játszania kell.
A nyár végén a házibajnokságon aztán a szabálytalankodó, és kiállított játékos helyére beállhatott cserének. Bármit tett, a meccs eredménye szempontjából nem számított, és a kiállított visszatértekor le kellett úsznia.
Viszont megkapta a köntöst, és hazavihette.
Egy , vagy két évre rá, a nyár végén megint voltam az usziban, és láttam Attilát. Kinn állt a parton, vigyorgott, ordibált a többieknek, akik meccset játszottak, néha beugrott, és átúszta a medencét, oda-vissza, de tízszer. Sután, de gyorsan.
Mikor mellettem ugrott ki, szóltam, köszönt. Kérdeztem: Te nem játszol? Válaszolt: “Á, Laci bácsi, béna vagyok én ehhez, játszottam már többször, de velem csak többen vannak, de nem erősebbek! Viszont befejeztem a nyolcadikat, kéne valamit tanulnom már tovább, még ezt a félévet ellógom az usziban, de télen megyek egy nénihez, aki segít a szakközép felvételihez. De edzésre akkor is jövök.”
