A Bourbon Street New-Orleans francia negyedének – ami ugye ugyanaz, mint Londonban a Soho, csak teljesen más – a „főutcája”. Majd írok egy külön regét a „frencs kvóterről”, mert legalább ötféle, hanem most valamiről, ami igazán a Missisipi, bár ez nem a folyó leírása, azaz dehogynem. A Bourbon eleje „kommersöl”, igazából megnézni érdemes, megkóstolni is, de elfintorodik az arcod és kiköpöd, ha nem „tucat-árú” zabáló vagy. A Bourbon végefelé, ahová már a chips zabálók nem mennek el, vannak a „csendesebb” kocsmák, ezek mind-mind zenés helyek. Ide már a divatos shortban járó hatalmas fenekű turisták nem jönnek el. Bementünk az egyikbe, beléptél egy füstös fapadlós, hajóülésekkel teli, faasztalos kocsmába, ahol egyetlen szék sem fordul feléd ha bemész, egyetlen asztal nem kacsint rád, egyetlen pók sem rezzen a hálójában, csak a legyek zúgnak, a fülledt meleg szaga keveredik a savanyú és pocsék sörével, és mindezt átüti a whisky illata. Igazi kentucky whisky, érezni, ahogy megáll a levegőben, ránehezedik a nitrogénmolekulákra, nem izzad, csak súlya van, és a súlyával rád zuhanva felemel. A közöny és a nehéz élet ül az asztaloknál, mélán, némán, tespedten, mozdulatlanul. A sarokban egy pódium, öt székkel, a székek előtt hangszerek, de az egyik széken leghátul valami amorf és hatalmas tornyosodik. Egy ember ül ott, lefolyik a székről mindkét oldalán, legalább 180 kiló, tátott szájából a nyál ömlik a mellére, nedves, ragacsos ingére. A feje lóg, az arca szürke, a néger úgy sápadt, hogy szürkévé válik az arca. A keze a padlón nyugszik, a hatalmas ember rongyként lógó vállai szinte a térdéig érve a rongyként összeesett testet húzzák előre. Észre sem veszed honnan, bejön négy ember és minden előkészület nélkül kézbe veszik a hangszereket és elkezdenek játszani. A széken ülő csaknem kétmázsás rongycsomó feltornyosul, ülve nagyobb lesz, mint Te állva, vállai felemelkednek, a szeme élettel, izzással valami túlvilági erővel telik meg, letörli egy mocskos kendővel a száját, majd a melléről a nyálat, és elkezd énekelni. Soul, szigorúan soul, semmi más. De az olyan, és úgy teszi, hogy felkap, elszállsz, te a botfülű megremegsz, a szőr feláll a karodon, libabőrös leszel, és tudod miért jöttél ide, tudod miért vagy itt, és egyáltalán miért születtél meg. Ömlik rád az óriás folyó összes feketesége, és a rádzúduló víz oxigént présel a tüdődbe, nemhogy fuldokolsz, repülsz. Nem érdekel, hogy fröcsög a nyála éneklés közben, nem érdekel, hogy büdös, nem érdekel semmi, a zene és ennek az embernek az éneke van, két teljes órán át, megszakítás nélkül. Fel nem áll, ülve énekel, elkezdi, és a zenészek tudják mit kell játszani. Nincs semmi más, csak ez a hatalmas ülő ember a hatalmas hangjával és a hatalmas érzéssel és keserűséggel.
Hajnali kettőig ültünk ott, és ő énekelt. Másnap este naná, hogy ugyanide mentünk. Két fekete zenész volt akkor – nem csodálkoztunk, hiszen azért váltott stábbal játszanak, az egyik az ördögi gitáros, a másik egy kézidobos. A gitáros picit furcsán tartva a fejét nem játszott, hanem egy volt a gitárjával. Ahogy lélegzett, a húrok az ujjai alatt a lélegzetét harsogták, zokogták, nevették, vagy éppen álmodták. Fergetegesen játszott, állva hallgattad, mert egyszerűen nem lehetett ülni. Feje furcsa tartása mit sem változott, bármilyen akkord, vagy szóló szakadt ki a húrokból, szállt fel az égbe, vagy szabadította ki a pokolból a gorgókat. A dobos gitárhangot dobolt, a szemed nem vetted le róla sem, nem láttad az ujjait, olyan gyorsan mozgott. Mikor befejezték – ez a szokás – egy dunsztosüveggel körbejártak, és abba rakták az emberek a „tip”-et, azaz a borravalót, vagyis a zene díját, ki mennyit akart. Eközben villámgyorsan rájöttünk a gitáros fejtartásának az okára, a gitáros vak ember volt. Csodálkozva néztük, hogy mindenki a szokásos egy-két dollár helyett tíz-húsz dollárt dob be a dunsztosüvegbe, így tettünk mi is. Én azért – kíváncsi fáncsi lévén – csak megkérdeztem a mellettem lévő feketét a bőséges borravaló okáról. Nem nézett rám, köpött egyet a padlóra, és a köpést nézve elmondta.
A 180 kilós tegnap esti néger énekes hajnali háromkor a székben ülve éneklés közben meghalt. A vak néger gitáros a barátja, és a temetésre zenélik össze a pénzt, mert nincs, aki eltemesse.
Nos, ez a Mississipi, és ez is New-Orleans.
Tovább mégy, látsz egy utcai zenészt szaxofonnal, csakhogy ez egész más. Nincs mellette sombrero, a fal felé fordulva magának játszik, soult és jazzet felváltva, keverve, rád se néz, és a pénz – zömében negyeddollárosok, egydollárosok – ott hever körülötte a földön. A saját szememmel láttam, amikor este megunta, betette a tokjába a hangszerét, és ügyet sem vetve a földön heverő pénzre, rátaposva a papírpénzekre, egyszerűen odébbállt. A pénzt a szemetesek söpörték össze, a fémpénzt külön gyűjtve belőle. No, itt kezdődnek a Bourbon streeten a valódi kocsmák. Nincsenek részegek, nincsenek züllött alakok, szakadt, de normális vagányok, és a kommercializált világtól undorodó emberek vannak. Bemész az első kocsmába, szól a zene, valódi soulzene (vagy jazz, nehezen tudom a különbséget) szóval fekete zene. A hely tiszta, nem hivalkodó, nincs csillogás, minden egyszerű pácolt fa. A zenekar hattagú, középen egy legalább hetvenéves ember szundikál, kezében a szaxofonnal. (mint később kiderült 87 éves volt akkor). Alszik a kisöreg, lehajtott fejjel, a szája sarkából szivárog az álom édes nyála. Egyszer csak a zenében a dobos elkezd egy rövid szólót, egy viharos improvizációt, és az improvizáció utolsó üteménél a kisöreg felpattan, feláll, szájához veszi a szaxofont, és elkezd játszani. Hirtelen nem tudod hova kerülsz (mondtam, botfülű vagyok) de ez a zene elrepít, felemel, elvisz, nem érdekel sem a söröd – ami amúgy pocsék amerikai sör – sem a vendégek, sem a tegnap, sem a holnap, sem az, hogy mi van tíz perc múlva, csak az érdekel, hogy szállsz, hogy könnyű vagy, hogy egy hangokból álló öregember csodát tett veled. Amikor befejezte, leült, és azonnal elaludt újra, a zenekar pedig folytatta a zenét. Körülbelül másfél óra után szünetet tartottak, a kisöreget felébresztették, dedikálta a CD-jét, a világ egyik leghíresebb szaxofonosa volt, neve ismert volt Japántól Európán át Alaszkáig.
Valóban, ha jól körülnéz valaki, és nem csak a felszínt kapargatja, teljesen megérti, hogy mitől, és miért volt a tragikus sors Hendrixnek, és Joplinnak, de azt is, hogy miért pont New Orleansban volt a leggazdagabb az életművük.
