Ma eszembe jutott egy régi emlék, a netről, olvastam valamit, és rögtön bevillant. Régi emlék, nem is biztos, hogy mindenkit érdekel, de azért én megírom, mert ugyanazt soha többé nem láthatom, sok mindent eltörölt a Katrina hurrikán! Valamikor úgy 20 éve voltam New Orleansban, a Big Cityben. Szerencsém volt, a Sors és a Szerencse segített oda is, vissza is. Hátha érdekel valakit mire is emlékszem.
A Mississippihez közel, a Radisson hotelben laktam.
Aztán felcaplattam a lifttel a 17. emeletre, és tátva maradt a szám, egy teljes órán át. A talpam alatt volt a Mississippi.
Délelőtt tizenegy felé, egy pillanat alatt sötét lett, feljött a hold, és a gyerekkori tábortüzek mellől felcsendült a “Zsong a folyó, a bendzsó remeg, és búsan dalolnak a négerek, és messze viszi a Mississippi daluuuunk…”. Sötét volt, fekete, de nem a mocsoktól. A tetején a hullámos habok olyanok voltak, mint a néger tenyere, rózsaszín, és nem fehér. Mély volt, hétrétegű, olyan mint egy nő szeme, soha nem tudod meg mi van benne, csak ha a lelke felől látod. Ha kívülről nézed csak azt látod, amit ő akar, de ha a lelke felől nézed, az első rétegen a fájdalmat, a múlt sebeit, a sérüléseket érzed, a másodikon a szeretetigényt és azt, hogy hol bánj vele nagyon puhán, finoman, a harmadikon, hogy hol okozhatsz örömet, a negyediken, hogy milyennek akarja, hogy lásd, az ötödiken, hogy Téged milyennek akar látni, a hatodikon, hogy hogy tud szeretni, és a hetediken, azt, hogy tud gyűlölni és eltaposni. Olyan ez, mit a hétfátyoltánc. Ha a ruhátlan nőnek a táncánál nem a szemét látod, hanem a kezét és a domborulatokat figyeled, elvesztél, soha nem tudod meg milyen, és hogy lehet szeretni. No, ilyen volt a Mississippi. A talpam alatt a kikötő, a kerekes lapátos hajókkal, a “kommersöl szeksönnel” a nyüzsgő turistákkal, a T- shirt árussal, a szemközti oldalon az elvadult bokrok, a térdig vízben álló fák, a hajdan volt uszadék maradványai, a vegetációtól elvadult árterület, és balra elnézve szinte a végtelenben eklektikusan – szinte higanyként – százfelé futó, szakadó, mindent elárasztó elterülő és magához ölelő óriás, a Mississippi deltája a Mexico-i öböl felé. Nem is voltam a szállodában, vitt, sodort emelt a lustán hömpölygő, látszólag partok közé szorított óriás az óceán felé, az aligátorokhoz, a dzsungelszerű deltához, ahol semmi nem ér semmit, csak születés és pusztulás van, a kettő közti folyamatos harccal. Soha sehol semmi nem hasonlíthat a Mississippihez, félelmetes, kegyetlen, hazug és elkerülhetetlenül vonzó, ahol tudod, hogy a veszted következik, de megállni nem lehet.
A Mississippi deltája egy varázsvilág.
Amikor a Stix és a Lethe egy folyóvá válik, és Charon pusztán utas lesz a fedélzeten ott találkozik a Missouri és a Mississippi, hogy aztán a földi léttől a purgatórium felé vezető utat átjárhatatlanná téve Mississippiként hömpölyögjön, zúduljon tovább. A városban hagyja szinte feneketlen mélységgel sokezer tonnás tankhajókat a hátán könnyedén cipelve gátak és korlátok közé szorítani magát, csak fekete száguldása lesz gyorsabb, kifelé a gátak közül. Ahol a rohanása először lassúdik, ott a földbe beivódott emberi vért viszi tovább, a függetlenségi háború egyik nagy csatamezőjére terül el, ahol százezernél több harcos holtteste borította a földet, és a ki-kirohanó ár sodorta tetemüket magával a Mexicoi öbölbe, vagy nyelte csontjaikat mélyen a fenékre az iszapba, vagy szállította ingyen táplálékul a Mississippi delta aligátorainak. De a Lethe és a Stix örök, a halál és a pusztulás nem hatja meg őket, igazából nem is érdekli, hiszen nem az ő dolguk, az ő dolguk, hogy létezzenek. A folyam hol ragyogóan csillog, hol mélyfeketén búsong, hol játszva dobálja vissza a napfényt a szivárvány színeiben, és megállíthatatlanul, mint az idő, halad tovább. Már érződik rajta a megkönnyebbülés, a játékos szétszaladás, a saját magával való fogócska, a sós csókra várakozás, az eggyé-válás, a megsemmisítő ölelés vágya. Gondol egyet és a környéket haragoszöldre és vízcseppektől ragyogóra változtatja, majd egyetlen sóhajjal, könnyedén szétszakítja az anyaföldet, és utat tör magának többfelé. Ő már egy teljes metamorfózis, aki ugyan saját maga, de minden ízében más. Rohanása, iszonyú ereje lusta ballagássá változik, hajókat sodró, tízezer tonnákat cipelő mélysége a parton lévő fák és a zöld növényzet tengerét édes-sós csókokkal éltető cirógatássá, lelkeket – halált – pusztulást sodró fenékiszapja az élővilág paradicsomává alakul át. Hirtelen, alig harminc kilométeren belül a trópuson találod magad, szűk vízi csatornákban, mintha a mangroveerdők között járnál, a víz fölé hajló fák lombjairól játékos majmok dobálják rád az étkezési hulladékukat, az iszapos süppedős parton a tíz centistől a többméteres kígyókig a kétéltűek serege nyüzsög, és meglátod az első aligátort az iszapban, mintegy őrszemként jelezve, hogy marad ott, ahol vagy, mert ez nem a te világod. Ez az övé, a dzsungel, a trópus, itt ő az úr, itt a te autonomitásod egy táplálék önérzetesnek nehezen nevezhető jelentősége. A hajóról kemény kukoricalisztből készült dobozba rejtett fél csirkét dobnak a vízbe, tudja, érzi, pontosan tapasztalta mi van benne, lustán csap a farkával, és elindul. Siklása lassú, és halálos. De a földi lét náluk is ilyen, vele egyidőben legalább öt – addig láthatatlan – társa mozdul, mert az élet első parancsa, hogy enni, a második parancsa, hogy szaporodni kell. Ez ilyen egyszerű. A siklás felgyorsul, a csatorna vizét mintha pikkelyes motorcsónakok hasítanák, majd hatalmas fröccsenéssel szinte egyszerre érnek a táplálékhoz. Csak onnan tudni, hogy melyik vitte el, hogy az megfordul, és befúrja magát a part iszapjába. A többi ott marad a hajó mellett, és lusta mozdulatokkal körbeússza a hajót. Tudják, megtanulták, hogy nincs vége még. És nincs. A hajóról vastag vasboton erős madzagra kötve egy csirkét lógatnak a víz fölé, kb. négy méter magasságból. Négy pikkelyes rakéta egyszerre lő ki a most már mocsárral felkavart vízből, hatalmas testük megnyúlik, iszonyú, hátrahajló többsoros fogaik minden egyes darabja látszik, és robbanásszerű csattanással zárul, eltüntetve a hajdan volt szárnyast. Aztán még négyszer. Itt megérzed a saját kicsinységed, a törpeséget, a természet egyedeinek rettentő erejét, a puszta létért való harc kegyetlenségét, és ha lehet még jobban megutálod az embert, aki „önként, és kéjjel öl, nem csak parancsra”. Ezek a pleisztocénból származó primitív őslények alig változott leszármazottai ugyanis mihelyt zabáltak, odébbálltak, hagyván a maradékot a másiknak megzabálni.
A világuk bár kegyetlen, de sokkal kegyesebb az emberek világánál.
