Egy exhumálási nap margójára
Igazából nem volt nehéz.
Nem azt mondom, a logisztika nem volt gyerekjáték, hiszen a halottak földi maradványainak mozgatása soha nem egyszerű.
Furcsa ez a világ.
Nézed apádat a hajdanvolt öltönyének foszlányaiban, és rádröhög 40 év után mellőle a kis üveg pia, amit az utolsó útjára mellé tettél. Várnád a megrendülést, hiszen ez valami egyszerinek tűnik, valami sosemvoltnak, és rádöbbensz, hogy dehogy egyszeri, dehogynem volt, ezerszer, tízezerszer, csak nem veled és Vele. Aztán kikandikál a csont és a föld alól a nagymama nagykendője, nem képletesen, hanem a maga piszkos és kissé málló valóságában. 51 éve rohad masszívan két méter föld alatt, a nagyiból már csak az ezer év alatt elporló, vagy soha el nem porló anyag van, de a bahrel szinte egészben. Most is beburkolja a test maradványát, ahogy valaha óvta a hidegtől, vállon átvetve, megcsomózva az élő testet. Csöndben tűnődsz, ahogy a csontokat nézed, van amelyikben csalhatatlanul felismered apádat, van amelyiknél bizony-bizony tanácstalan vagy. És egy pillanatra sem bánod, hogy amikor együtt kerülnek új helyükre édesanyádhoz, nem nagyon tudod, hogy melyik csont kihez is tartozik. Mindegy is, végül is az a lényeg, hogy ők tudják. És ők tudják. Eltelik pár év és már három test csontjairól nem tudnád. És mégis tudod. Fura ez a világ.
Az elmúlás nem felfogható.
Átélhető, de nem felfogható.
“Valaki mondja meg mi az, hogy elmúlt
Valaki mondja meg hol maradt…”
És még hazavittük az Égi Öreg Pákászhoz az ő asszonyát.
Soha nem volt másik asszonya, csak Ő, aki a nagyanyánk lett volna, ha nem viszi el a tüdővész 16 évvel azelőtt, hogy a legidősebb unokája megszületett.
Az Öreg Pákásznak nem kellett ezentúl 44 éven keresztül más, mert már nem volt az Ő asszonya, nem volt három gyerekének anyja. Ő azt mondta magában, hogy Isten elvette tőle akit ő szeretett! Ehhez Istennek joga, és hatalma van. Neki pedig nem kell más, ne is próbálkozzon senki, még az Isten sem! Mert ehhez pedig neki van joga, és hatalma! Felnevelte a gyerekeit, bújtatta-rejtette a háború poklában, etette-nevelte óvta az ő gyerekeiket, azaz az unokáit, és kakastejes-varjúvajas lekváros buktája siserehadak három perc alatt felfalt kedvence volt.
Mikor berontott a nép a házba, fehér bajuszát csöndes mosollyal kétfelé eltörölte, krákogott egy kicsit, és tudta, hogy mire leül a székre, a buktából semmi nincs már.
Hosszú-hosszú éveken keresztül csak sütötte, de enni egy falatot sem evett, mert a siserehad szájában fuldokolva a betömött falatoktól, kezeit, zsebeit, gatyakorcát is kakastejes-varjúvajas buktával megtömve rohant tovább az udvarra, az üres siszlit hagyva maga után.
Sokat szenvedett élete sok örömet adott, és a világ legszörnyűbb dolgától megkímélte: gyermekék nem kellett temetnie.
Megőrizte gyermekei anyjának emlékét és nyughelyét is, és ma azt gondolom elégedetten találkozhattak 86 év elmúltával.
“Valaki mondja meg mi az, hogy elmúlt
Valaki mondja meg hol maradt…”
Elmúlt? Hiszen itt vannak. Itt, belül mindannyian.
Még az a nagyanyám is, akit élve sosem, csak a csontjait láttam.
Mi is múlt el?
