A napokban – nem túl régen – írtam egy keveset egy kultikus, és szakrális helynél való látogatásom érzéseiről. (Sacre Coeur). Most szeretnék írni egy valódi szentély látogatásának feledhetetlen érzéséről.
A srácaim szeretik a jó focit. Az ifjabb lurkó – azt hiszem – életében kétszer volt futballmeccsen. .Először 1994-ben Pasadenában, a Brazília-Olaszország világbajnoki döntőn. Másodszor a Santiago Bernabeuban, egy Real Madrid – Inter Milan meccsen. Kifejezett célállomásom egy városban nem nagyon van, néhány nagyon attraktív dolgon kívül. Madridban ezek között szerepelt first of all a Bernabeu stadion.
Mert az ugye rendben van, hogy van királyi palota, meg ilyen-olyan székesegyház, meg ez, meg az – mind-mind csoda klassz, de hát királyi palota máshol is van, ez-meg az máshol is van, csak másféle.
Bernabeu stadion, és Real Madrid viszont csak Madridban van.
No, el is mentünk szépen a Real stadionjához, ahogy kell. Metróval, proxima estancia Stádium Santiago Bernabeu..
Feljöttünk a metróból, és egy kétszer három sávos sugárúton találtuk magunkat, egy város kellős közepén, keresztutakkal, ahonnan autók jöttek, és stb. Elnéztünk jobbra, majd balra, hol itt a stadion?
Hát ott volt.
A városi környezetbe beilleszkedően egy gigantikus szinte kocka alakú építmény nekünk jobb kéz felé, aminek az eleje a főútra nézett, ki is volt írva, csak olyan magasan, hogy nem láttuk, hiszen nem az égben kerestük. Mintha nálunk a Rákóczi út – Körút találkozásánál lenne egy gigantikus építmény, egy szentély, ami történetesen egy futball stadion.
No, elhatároztuk, hogy körbejárjuk, de észrevettük, hogy a főkapunál nyitva van egy kis kapu.
Odamentünk, és az a Real Madrid múzeumának a bejárata volt.
Egyből jegyet vettünk, be, és végignéztük a Real Múzeumot. Madridban két múzeumot néztem meg, a Real Madrid múzeumát, és a Pradót (A palotában lévő kiállításokon kívül). Számomra élményként egyenértékű volt.
Számomra Di Stefano, Kopa, Butrageno, és a többiek relikviái értek annyit, mint Pizzaro és Cortez nagymesterek gyilkolászásra használt cókmókjai. Di Stefano szakadt edzőcsukája felért egy királyi aranykehellyel. Sőt. Királyi aranykehely akárhányadik Fülöptől lehet még ezer. De olyan cuccos, amit Gento hordott, olyan nem nagyon van máshol.
Nem szólva Öcsi bácsiról.
A Pradóban jó, jó, ott van El Greco, meg az ő János evangelistájának számos változata, Velasques Nimfánsnője, és rengeteg híres kép, de a Real Múzeumban ott van egy magyar ember, a legnagyobb becsben tartva, dicsőségtáblája nem kopik, holott maga az ember már nem létezik. (Akkor még létezett, amikor ott voltam.). Öcsi bácsi életnagyságú képe, a dicsőségtáblája, a meze, a személyes cuccai, és a köszönet szavai, a hidalgók kései utódaitól.
Nem értékelem én túl, de egy kis megrendülés volt.
Mert egy dolog acéllal lemészárolni sok tízezer pamutba burkolódzott inkát, aztékot (Pizzaro, Cortez, és konkvisztádorok) vagy akár vértet hordó franciát, na de a félvonalról elindulva elfektetni egy védelmet, és a végén be is lőni a ziccert, az a valami!
Szóval nem egy kategória!
Amikor kimentünk, láttunk egy plakátot.
Meccs lesz. Bernabeu kupa, Real Madrid – Inter Milan. A döntő.
Kiírva: nem vicc kérem: van tízezer, azaz tízezer jegy, vásárolni lehet szerdán kettő és négy között! Se előtte, se utána.
Ugyanis a többi nyolcvanezer jegyet előre már megvették a pártoló tagok.
És ez a Bernabeu kupa döntője helyi dolog, nem EU tétmeccs, előkészületi szakaszban ráhangolás a szezonra, de nívós ellenféllel.
Hát odamentünk szerdán. Délre, mondván biztos lesz jegy, hisz két órával előbb megyünk oda.
Délben kb. 700-800 méteres sor állt.
No, itt jön a fater rutinja, meg a Ferencváros. Kölökkel szépen mozgatva a logisztikát, a ferencvárosi csirkefogó fél óra alatt odaért a pénztárhoz, és az utolsó tíz jegyből, meg tudott venni kettőt. Pont annyit, amennyi kellett.
Mert az igaz, hogy zsivány fajta a hidalgó is, meg mi innen a Frazstadtból is, de ők nem abban nőttek fel, hogy ingyen kellett belógniuk Albert Flórit, és Varga Zolit nézni.
Ezt a rutint nem tudták legyőzni.
Megvolt a két jegy, elmentünk a meccsre.
Elképesztő, a mai napig elmondhatatlan élmény.
A 90 ezer ember, a színek forgataga, a harsogás, a zúgás, a Manoló (vezérszurkoló) parádéja, és úgy az egész, ahogy volt.
Ez a nagy Real volt, Zidannal, Ronaldóval (a Fenomeno), Figoval, Robi Carlossal, Beckhemmel, Raullal…
És ott volt a végén a mámoros, ragyogó arcú fiam, nyakában a Real sállal, kezében a Real zászlóval, izzó szemmel, és sugárzóan!
Pedig a Milan nyert 2:1-re.
De mit számított ez, az Isten otthonában befogadtak, és vele lehettünk két órát.
A foci istene fogadásán voltunk.
No kérem, azok a gyerekszemek, azok voltak a SIKER!
Egy farnzstadti csibész régi rutinjának a sikere.
