Azt gondolom, hogy itt az ideje, hogy egy kicsit beszélgessünk arról, hogy mi is az a hazaszeretet, jó-e magyarnak lenni. Tegnap a Facebook oldalunkon közzétettünk egy videót, amiben egy erdélyi kisfiú énekeli a Kis Kata Zenekar, Magyar vagyok című dalát. Az egyik kommentelő azt kérdezte, hogy: Ott jó? Megkérdeztük, hogy: Hol nem jó? A kommentelő erre azt válaszolta, hogy: Itthon. Természetesen azt is megkérdeztük, hogy miért nem jó itthon magyarnak lenni, de erre a mostani bejegyzésünkig nem kaptunk választ. Ez az egyik aktualitás. A másik aktualitás, hogy az egyesült ellenzék egyik (talán legerősebb) vezetője a napokban évértékelő beszédet tartott, amiben többször kitért a hazafiasságra, és megpróbálta elmagyarázni, hogy mi a hazaszeretet. Nos, ha ő ezt megtehette, akkor talán mi is megpróbálkozhatunk vele.
Szóval a kérdés: Mi a hazaszeretet, jó-e magyarnak lenni?
Azt hiszem, hogy ez az a kérdés, amiben jó lenne ha egységes választ tudnánk adni, politikai elkötelezettség nélkül. Nem a pártok, nem a politikusok, hanem mi, egyszerű emberek. A legtöbb közéleti témájú bejegyzésben leírjuk, hogy mennyire nem jó az, hogy a politika minden lényegesebb kérdésre rátelepedik, aztán tőlünk választóktól azt várják el, hogy pártszimpátiánk alapján álljunk be egyik vagy másik oldal mögé. Jól látható ez, legyen szó akár oktatásról, akár vakcináról, akár sportról, médiáról, egészségről, vagy határon túli magyarokról.
Az SZFE esetén is, olyanok is lelkesen támogatták és olyanok is lelkesen ellenezték az SZFE átszervezését, akik soha életükben nem jártak még színházban, soha életükben nem hallottak még korábban az SZFE-ről, sem a tanárairól, sem a hallgatóiról, de tudták mi az igazság, mert a vezérük megmondta nekik.
Egy kormánypárti szavazónak kötelessége támogatni a kínai vakcinát, de egy ellenzékitől már nem csak hogy elvárás, hogy elutasítsa, mert annyira nem bíznak benne a vezetőik, már azt tervezik, hogy az ellenzéki vezetésű kerületekben, választási lehetőség se legyen az EU által MÉG nem engedélyezett vakcina. Ugye milyen demokratikus?
Az olimpia megrendezése kapcsán is a választóvonal nem az olimpiát támogatók és ellenzők közt húzódott, hanem kormány és ellenzék közt, aztán a szimpatizánsaikból csináltak olimpia támogatót és ellenzőt.
A Klubrádió szintén jó példa. Egy ideje már csak Budapesten, és közeli környezetében volt hagyományosan fogható, de mégis az ország jelentős része sorakozott fel ellene vagy mellette úgy, hogy soha de soha egyetlen percet sem hallgatott belőle, nem tudja milyen okok vezettek a frekvencia elveszítéséhez, de mégis markáns véleményt formálnak az alapján, amit a politikai közösségük elvár tőlük.
Ezek mind aggasztóak, de aligha mérhető a határon túli magyarok, a hazaszeretet, és a magyarság kérdéséhez. Mondhatjuk, miért kell ide hozni a határon túli magyarokat? Nos, a hazaszeretet első és megkerülhetetlen jele, hogy az ember tiszteli és szereti a nemzettársait, akkor is, ha azok határon túliak. Különösen, ha nem önszántukból, egy jobb megélhetés reményében kerültek határon kívülre, hanem idegen országok döntése alapján. Miért különösen? Mert azt a magyarságot, amit mi a megcsonkított Magyarországon, minden nap különösebb problémák nélkül megéltünk, azt nekik évtizedeken keresztül csak szörnyű megaláztatások, áldozatvállalások, lemondások árán sikerült megőrizniük. Miért kellett ebből politikai kérdést csinálni? Miért kellett szembe állítani az egyik magyart a másikkal? Miért kell elvitatni a magyarságukat, miért kell tótozni, románozni vagy ukránozni? Mert a Fideszre szavaznak? Értem. Miért szavaznak a Fideszre? Talán mert a jelenlegi ellenzék, akkor kormánypárt, erőteljesen az állampolgárság megadása ellen kampányolt? Ha akkor egy nemzeti egység alakul ki a kérdésben, akkor kevesebb határon túli gyűlöli az ellenzéket. Szavazati jog. Olvastam, nem egyszer, hogy ne a „románok” döntsék el, hogy nálunk ki legyen hatalmon, mert nem ide fizetnek adót. El tudnám ezt fogadni, nagy fenntartásokkal, hiszen nem csak a mi életünkről szól egy választás, hanem az övékéről is, hiszen az ő életüket nagyban befolyásolja az anyaország vezetése. Aztán talán azt is kevesen tudják, hogy egy határon túli szavazat nem egyenlő egy anyaországi szavazattal. Ha viszont valaki határon belülre született, aztán a jobb megélhetés reményében külföldre költözött, ott él, ott fizet adót és esze ágában sincs hazajönni, az ő szavazata pontosan annyit ér, mint egy magyarországi szavazat. Ez mégsem fáj senkinek. Nem igazságtalan ez?
Hagytuk és végig néztük, ahogy a politika szembefordít minket egymással, és helyettünk formál képet, helyettünk dönti el, hogy hogyan viszonyuljunk a határon túliakhoz. Ma van olyan magyarországi párt, amelyik nyíltan szlovák és román pártoknak kampányolt az ottani választásokon. Ez lenne a hazaszeretet? Vagy 23 millió román vendégmunkással riogatni, majd pár évvel később a tévében pózolni a forgatás idejére befogadott menekültekkel? Ez lenne a hazaszeretet? Minden lehetséges fórumon románozni, ukránozni a határon túli magyarságot? Magyar nyelven Bratislavának mondani Pozsonyt? Ez lenne a hazaszeretet?
Persze, az sem szép dolog, ha pusztán azért kedvezünk, azért édesgetjük magunkhoz ezeket az egyébként sokat szenvedett embereket, hogy így növeljük a támogatottságunkat, mert az elv itt is hasonló, a politikai és az azon keresztül a gazdasági hatalom megszerzéséért felhasználni az embereket, de azért az eszköz nagyon nem mindegy!
Jó-e magyarnak lenni?
Nos, nagyon sajnálom azokat, akik szerint nem az. A magyarság ugyanis nem egy pillanatnyi állapot. Pusztán az alapján megélni a nemzeti hovatartozást, hogy most a személyes anyagi helyzetem jó-e vagy sem, a legnagyobb badarság. A magyarság nem egy ország éppen aktuális kormánya vagy ellenzéke, nem a pénztárca mérete, de még csak nem is a rádiócsatornák száma.
A politika igyekszik velünk elhitetni, hogy így van, mert ebből remél hasznot. Az egyik oldal önmagát tartja a magyarság utolsó védelmezőjének, a másik meg közös, nemzeti önrendelkezés mentes Európát szeretne. Mi meg próbálunk felsorakozni mögéjük, és vitatjuk el a másik magyarságát. Gyalázatos viselkedés.
Sokat töprengtem, hogyan tudnám a legjobban szemléltetni a hazaszeretetet, aztán rájöttem, hogy sosem tudnám úgy, ahogy azt Radnóti Miklós tette.
Radnóti zsidó származású magyarként írta ezt a verset. Abban a korban, amikor lett volna oka arra, hogy megrendüljön a szülőföldje iránt érzett szeretete. Mégis az utolsó lélegzetvételéig szerette ezt a „lángoktól ölet kis országot”. Mi meg békeidőben, mikor az élelmiszert a kukába dobjuk, mikor azt mondunk és írunk amit akarunk, mikor azért lázadunk mert nem ülhetünk be egy étterembe, mikor a gyermekeinket biztonságban, támogatásokkal nevelhetjük, egymás torkának esve vitatjuk el a másik magyarságát, románozunk, ukránozunk, hazaárulózunk, kiszolgálva a bennünket irányítókat. Nézzünk magunkba, és szégyenkezzünk!
Végezetül pedig olvassuk el, egy üldözött, munkaszolgálatosként a halálba menetelő, zsidó származású magyar költő versét, hogy hogyan vélekedett ő erről a hazáról, és gondolkodjunk el rajta!
Radnóti Miklós
NEM TUDHATOM
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szőlőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és miképp,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
