Nézem a mindennapokat, mert mi mást tehetnék, lassan egy éve „bezárva”. Persze nem más zárt be, hanem magam, magamat, merthogy manapság olyan a világ, hogy ha magamat „bezárom”, akkor a nagy kockázatok közül legalább egyet kizárok. Amennyire csak lehet. Nem ragozom, ismerős mindenkinek. Így hát nézem a világot. Meg kicsit magamat is. Nézem, hogy ránk, emberekre – és ez alól én sem vagyok kivétel – miként ragad apránként a körülöttünk élő világ mocska, naponta egy-egy vékony réteg, nem feltűnő, de rajtunk marad. Néha csak egy szóval, amit indulatból kimondunk, néha pont avval a szóval, amit nem mondunk ki, néha tettel, és hát sok olyat látunk, ahol a ragasztó a gonoszság. Még a nem alapvetően gonosz embereknél is. De azért az emberek lelke – az enyém legalább is – időnként meg tud tisztulni. És ezekre az élményekre jó emlékezni, és felidézni őket.
“Minden kincsem odalett,
Nem hozhattam mást neked.
Napot hoztam, csillagot,
Nézd a két kezem, nézd csak, hogy ragyog.”
(Omega: Napot hoztam, csillagot (Apollinaire után szabadon))
A Szent Szív háta mögött ott a Montmartre, és fel lehet menni sokfelől.
De én mindig a szembe-lépcsőkön ballagtam fel, valahogy nem tudom miért is.
Csak mert…
Nekem a Szent Szív mindig egy jelkép volt. Nem, nem szent hely, nem. Szent Hely a Senna Corner, a Mansell kanyar, vagy a Parabolica Monzában, esetleg a Coops, vagy a Beckets Silverstonban, de a Szent Szív nem szent hely, hanem jelkép.
Nekem a tisztaság és az ártatlanság jelképe. Meg ne kérdezze senki miért, épeszű magyarázatom nincs rá, az jut róla eszembe…
Mikor legelőször mentem oda, valahogy a véletlen úgy hozta, hogy a lépcsők alja felől közelítettem meg. Felnéztem rá, ő meg vissza. Néztük egymást.
Kérdezte:
„Hmmmmm????? Na mi van? Jössz, vagy maradsz?”
Csak úgy, nem kötekedően, nem kihívóan, még csak nem is hívogatóan, nem közömbösen. Egész egyszerűen csak érdeklődve. Nem is az összes tornyával, csak a középsővel. Érdekelte azért a dolog, nem bánta ha megyek, de ha nem, hát nem.
Néztem egy darabig lentről, tudtam én, hogy megyek, persze, hogy megyek, csak olyan jó volt látni lentről. Tiszta volt, világos, a Nap cirógatta, fényesítette, eljátszott rajta, vele, ugrált a tornyokról tornyokra, hancúrozott. Mögötte az ég csalogatott, ami meg nem volt tőle látható, az kíváncsivá tett. Álltam zsebre tett kézzel, és néztük egymást.
Ő is tudta persze, hogy megyek, mert hát menni kell.
Elindultam felfele a lépcsőkön, én a törpe-törpicsek. Kis szaros, mégis mázlista törpicsek, a magam magasságait (a lépcsőket) sorra véve, egymás után. Az egyforma apró magasságokat, amik bár egyformák, mégis mindegyik más. Az egyik itt töredezett, a másikat ott repesztette a fagy, a harmadik megsüllyedt cseppet, a negyedik el lett felejtve, az ötödikben megbotlottam, szóval jöttek a törpicsek apró, és egyforma, mégis más, és más miatt nehéz magasságai, a törpe magasságok. De sok.
Mindegyik lépés után könnyebb lettem kicsivel, és tisztább sokkal. Mentem felfelé, fel, fel, fel, és a törpicsek egyre nagyobb lett, és egyre tisztább. Valahol belül, mert kívülről csak az izzadság látszott a pólón.
És felértem, és ott álltunk egymással szemben, egymás előtt.
És én pont akkora voltam, mint Ő.
Bólintott, és rám szórt egy kis Napsugarat.
Nevettünk, hisz mindketten pontosan tudtuk, hogy én ugyanaz a szakadt, pitiáner csavargó vagyok, mint aki az előbb lenn volt, egy mázlista vagány, akit az Isten olyan magasra emelt, hogy a Szent Szív tornyával egymagas lett, és olyan tisztává mosott, hogy a Nap fénye rólam is ragyogott, és olyan könnyű, hogy semmi nem volt nehéz.
Minden ott maradt a lépcsőkön, minden mocskomból keveset elkoptattak a törpicsek megküzdött törpe magasságai, és a bejáratnál már tiszta voltam.
Be is mentem, hisz arra volt az út.
Megcsapott a hűs, de nem fázós hűs, hanem a megnyugtató, a levegőt adó, a mécsek lángját táncoltató, a hangokat felkavaró, a suttogásokat artikuláló, a zsongást zenévé nemesítő hűs, és félhomály.
Egy templom.
Ennyi. Az oltárt körbe lehet járni, ami benne van, egyedi, és érdekes, néha szép, néha bumfordi, néha meg menjünk tovább. A mécsek az élőkért és a holtakért táncoltatják a lelkeket a falakon, egy kerengő, amiből se kijönni, se bennmaradni nem lehet.
És amikor a tisztító hűvös borzongató lett, hátat fordítottam, és kimentem a Napnak megköszönni a fehér ragyogást.
Most már felnéztem rá, kicsi lettem újra, kacsintottunk, intett a tornyával, eredj csavargó, tiszta vagy már, és a hátam mögött a Montemartre, eredj…..
Jelkép.
A megtisztulásé, az ártatlanságé. Nekem. Másnak egy templom.
