Meddig terjedhet a közös felelősségvállalás, vagy a szolidaritás? Vélhetően mindenki tudja, hogy a járvány komoly gazdasági következményekkel is jár, ami nagyon eltérően érint különböző társadalmi csoportokat. Minden válságban vannak akiket jobban érint, és vannak akiket kevésbé. A 2008-as válság talán az építőipart sújtotta leginkább, és bizony nem emlékszem, hogy lett volna bármilyen támogatás, segítség a munkahelyüket elveszítő dolgozók, vagy a munka nélkül maradt vállalkozások irányába. Nagy szükség lett volna rá, de segítség helyett csak elvonások érkeztek, aztán sokaknak a közmunka maradt az egyetlen lehetőség, az is csak 4 órában, hiszen az önkormányzatok is mélyen eladósodottak voltak, és a 4 órás konstrukcióban kellett a közmunkások béréből a legkevesebbet fizetniük, az állam a költségek nagy részét (talán 90%-ot ha jól emlékszem) átvállalt. Így viszont az megszűnő munkahelyekről közmunkára kényszerülteknek, havi 30 000 Ft alatti pénzből kellett gazdálkodni. Mondhatnánk, hogy ez a múlt, ezen már túl vagyunk, de itt az újabb válság. A mostani leginkább a kereskedelmet, azon belül is a vendéglátást érinti. A járvány miatti korlátozó intézkedések gyakorlatilag padlóra tették a vendéglátóhelyek nagy részét. Persze, van elviteles fogyasztás, meg házhoz szállítás, de gondoljunk csak bele, mennyien vannak akik a vírus előtt időnként beültek egy cukrászdába, egy étterembe, egy kocsmába, most viszont nem rendelnek ezekről a helyekről, hiszen egy családi vacsora esetében össze sem lehet hasonlítani egy éttermi étkezést egy melegen tartó dobozból otthon kicsomagolt vacsorával. Érthető tehát, hogy bár ugyan sok étteremnek valamennyi bevételt biztosít ez a lehetőség, de a fenntarthatóságtól igen messze van.
A szállodák, panziók, kocsmák még nehezebb helyzetben vannak, nekik gyakorlatilag 0 Ft bevételből kell fenntartani magukat. Ha a dolgozókat elküldik, akkor is vannak olyan költségeik, amiket forgalom nélkül is fizetniük kell.
2008 környékén szüntették meg az alanyi jogon járó társadalombiztosítást. Aki semmire nem volt jogosult, segélyre sem, és nem volt egyetlen forint bevétele sem, azt egy 7000 Ft környéki járulékfizetésre kötelezték. Tehát a semmiből kell kifizetni. Hasonló cipőben járnak most a vendéglátósok is, és bár nem szeretnék abba a hibába esni, hogy mindezért a kormányt hibáztassam, hiszen járulék csökkentéssel, bértámogatással, adó csökkentéssel is próbálja ezeket a vállalkozásokat segíteni, de láthatóan ez nem elég.
Mondhatnánk, hogy az állam vállalja át teljesen a költségeket. Ez valóban komoly segítség lenne, de kérdés, hogy társadalmilag mennyire igazságos, ha az adófizetők pénzét, minden adófizető pénzét, orvostól a kőművesig, arra használják, hogy a vendéglátósok forgalom-bevétel-munka nélkül is megkapják a megszokott pénzüket. A válság mindenkit érint, csak lehet, hogy nem közvetlenül. A médiában sokat hallani, hogy bezzeg nyugaton milyen jól kezelik ezt. Tegnap, az egyik televíziós hírműsorban, egy ausztriai tudósító arról számolt be, hogy ott a vendéglátósok a költségeik 90%-át megkapják az államtól. Pár perccel később, ugyanez a tudósító, egy a korlátozásokat megszegő és vendéglátóhelyét kinyitó, és ezért egyébként óriási bírságot kapó vállalkozóról is beszámolt, aki arra hivatkozott, hogy már annyi pénze sem maradt, hogy saját magának élelmiszert vásároljon. Nos, ebben az esetben elgondolkodtató, hogy a 90%-os támogatás mire elegendő, illetve hogy annak ellenére hogyan jutott ilyen mélypontra az illető.
Akinek van kedvenc helye, törzshelye, vagy csak időnként iszik valahol egy kávét, az joggal féltheti az eddigi megszokott szórakozási lehetőségét. Természetes tehát, hogy az emberek meghallják a segélykiáltást, az viszont már kevésbé jó, hogy mástól várják a megoldást. Ha valóban aggódunk egy vendéglátóhelyért, és szeretnénk ha a vírus elmúltával újra ugyanúgy ott ülhetnénk, és úgy folytathatnánk az életünket ahogy a járvány előtt, és azt szeretnénk hogy ezek a vállalkozások túléljenek, akkor nekünk is van módunk segíteni őket! Hogy hogyan? Ha a járvány miatt meghozott rendeletek megszegésére biztatjuk őket, azzal semmiképp. Mindannyiunk érdeke, hogy a járványnak mielőbb vége legyen, a korlátozások ennek érdekében lettek bevezetve. Nem csak nálunk, szinte mindenhol a világon. Ennek megkérdőjelezése nem megoldása a válságnak, hanem az elnyújtása. De akkor mit tehetnénk?
Nagyon egyszerű! Számold ki, mennyi pénzt költenél el egy héten ezeken a helyeken? Elmennél-e a családdal vacsorázni, ha lehetne? Mennyit költenél egy szelet süteményre vagy egy kávéra? Ezek ugye azok a dolgok, amikről most le kell mondanod, és ezek azok a pénzek, amelyek most hiányoznak a rendszerből. Nyilván, ha este nem iszol meg a haverokkal a kocsmában 4-5 sört, akkor annak az ára megmarad. Ha otthon megiszod, mert megveszed a boltban, akkor a felszolgálás ára marad meg.
Ha szeretnéd segíteni a kedvenc éttermedet, kocsmádat, akkor add nekik ezt a pénzt. Nyilván a bevételük így sem lesz annyi, mintha nyitva lennének, de jelentős segítséget adhatsz ezzel nekik. Ne mondd, hogy sajnálod a törzshelyed, de neked a fennmaradásuk nem ér annyit, mint amennyit normális esetben nekik adnál! Ne legyél álszent! Ha segíteni szeretnéd őket akkor segítsd és ne lázítsd!
Keresd meg a kedvenc helyeid, és kérd őket, hogy tegyék lehetővé, hogy aki szeretné, az támogathassa őket! Tegyenek közzé bankszámla számokat, de egy kocsma, ahová az emberek a napi teendőjük közben betérnek, mert útba esik nekik, akár egy pénzbedobó nyílást is tehet az ajtóra. Ha arra jársz, és eszedbe jut milyen jó volt korábban itt egy kávét inni, is milyen jó lenne ha a helyet üzemeltető nem menne csődbe, hát nyúlj a zsebedbe, és dobj be egy kávé árát. Ennyire egyszerű! Ha az éttermet szeretnéd megmenteni, ahol hétvégenként a családdal vacsoráztatok, kérj bankszámlaszámot, és utal el nekik egy vacsora árát!
Bízzunk benne, hogy hamarosan szabadon kinyithatnak, addig pedig méltatlankodás helyett segítsük őket, és ne a csodában bízzunk! Te is tehetsz értük, azokért akik pont neked fontosak!
Ne felejtsük el Rózsa Sándor igazságát: “Ha mindenki úgy tösz ahogy tönni köll, akkor minden úgy lössz ahogy lönni köll”
