Nem tudok szabadulni tőle, bár nem bánt, nem bosszant, csak valahogy úgy megütött.
Nem nagyon szoktam már sem meglepődni, sem tíz másodpercnél tovább meghökkenni semmin a nagyon durva dolgokon kívül. De valahogy tegnap este úgy megálltam, és nem tudtam mit tegyek. Tudtam persze, hogy semmit nem tehetek, de vannak momentumok, amik valahogy úgy ott maradnak a képen.
Jöttem haza a busszal, fél 8 körül. Ebben semmi rendkívüli, gyakran ez van, kivéve, amikor igen ritkán verdával megyek. Hideg volt már, naná, volt vagy fagypont is odakinn, és valahogy nem túl erős, de metsző szél. A szemem sarkából egy fura kontúrt láttam, nem figyeltem, csak odapillantottam, aztán mással foglalkoztam. Egy járókeret volt, meg a járókeret közepén valami fekete rongycsomóféle, nem nagyon tudtam kivenni mi is az, de nem is nagyon foglalkoztam vele, nem figyeltem rá. El voltam foglalva magammal, meg azért fáztam is már, pedig a buszon van fűtés. No, odaért a busz, ahol leszállok, mozdultam az ajtó felé, de megtorpantam, mert az ajtó előtt ott volt a járókeret, és a járókeret mögött egy alacsony lény, gyenge vászonszerű göncökben, háttal nekem. Elléptem onnan, hiszen a leszállásnál akadályozott volna, de azért úgy visszanéztem, hogy fog szegény jelezni, hisz nem is éri el a jelzőt. De láttam, hogy a jelzőlámpa világít, valahogy előtte elérte. Hátramentem a hátsó ajtóhoz, jeleztem, kinyílt, leszálltam, és elnéztem valamiért a busz eleje felé. Azt láttam, hogy a járókeret a járdán, és egy férfi néz a busz ajtaja felé, és mozdul arra. Odamentem én is, és azt láttam, hogy a lépcső tetején egy nőnemű lény, aki vagy 150 centi magas, kb. negyven, de szinte kortalan, a fekete fejfedős vásznakban áll, és kapaszkodik a kapaszkodóba. Intettem a buszvezetőnek, és már a férfi szólt, hogy jöjjön, segítünk. Mondta: nem tud. Akkor láttam, hogy egy lába van. A másik lába helyén valami furcsa csavaros fémbot volt a talajig, ami kilátszott a vásznak alól.. Kétoldalról lejjebb segítettük, a kezeivel mozgatta magát, kérte, tegyem közelebb a keretét. Odatettem, rákapaszkodott, és az ép lába után a vasbot lábát is a járdára tette. Megköszönte a segítséget, és félmétereket lökve a kereten, elindult a járdán a vasút melletti munkásszálló szerűség felé. Nem nézett semerre, csak előre, lökte a keretet, húzta utána a vasbot lábat, a silány fekete vásznakba burkolózva.
Én álltam, és nem tudtam mit mondjak. A nyomor és a kisemmizett pusztulás, a kezdődő fagyban, a vászonrongyokban, a fekete kendőszerűséggel, és a vasbot láb koppanásaival csak úgy üvöltött. A járókeret súrlódott, a vasbot láb koppant, és a lény sziluettje meg-megmozdult. Mit tegyek, mit tehetnék érte? Mit adhatnék neki? Mert kéne. Valamit kéne! De semmit nem tettem, mert nem tudtam. Nem volt mit. Néztem utána, néztem, néztem, néztem, ahogy a fekete koppanások, csusszanások, beleolvadtak a sötét semmibe, és csendben imádkoztam, hogy élve odaérjen, ahova elindult. A fenébe is, a legtöbb ez volt, amit tehettem. És ez azért rohadt érzés tud lenni. Valahogy beleég a sötét semmibe.
