Szűk családi körben töltöttem a szilvesztert. Nincs ebben semmi új, elmúltak már a bulizós évek. Nem öregedtem meg, csak jöttek a gyerekek, és megváltoztak a lehetőségek. Fiatalon minden évben elmentem, és barátokkal, ismerősökkel, vagy épp ismeretlenekkel töltöttem az év utolsó napját. Jó kis esték, éjszakák voltak, de igazából akkor sem tudtam, mit ünnepelünk ilyenkor.
Persze, tudom, eltelt egy év. És? Ez a mi érdemünk? Van bármi közünk hozzá? Tettünk érte valamit? Nem, csak hagytuk, hogy megtörténjen. Egy elmúlt, és kezdődik egy másik.
Gyerekként nagyon élveztem a szilvesztereket. Ennek több oka is volt. Mi még úgy nőttünk fel, hogy az esti mese után, mikor a híradó kezdődött (akkor még 19:30-kor), akkor nekünk eljött az alvás ideje. Az, hogy szilveszterkor sokáig fennmaradhattunk, már önmagában egy rendkívüli dolog volt. A központi szerep a tévének jutott, a maga egyetlen csatornájával. Délután gyerekeknek, fiataloknak szóló műsorok, némi vicces híradó, majd jellemzően kezdődött „a film”. Mindig volt egy nagy film. Magas szőke férfi… vagy ilyesmi. Ma már tudjuk, nem voltak ezek olyan nagy filmek, de ott és akkor, a Klinika, Szomszédok, Derrick háromszögben, a filmművészet csodáinak számítottak. Aztán volt kabaré. Igazi kabaré. Olyan nevekkel, amikre már alig emlékszünk. Tizenegy körül már alig bírtuk nyitva tartani a szemeinket, de hősiesen álltuk a sarat, míg elérkezett az éjfél. Meghallgattuk a Himnuszt, szigorúan csendben és vigyázzállásban, nem kellett mondani, még nekünk gyerekeknek sem, hogy így kell, nem tudom honnan, de tudtuk. Nem volt kölyökpezsgő, de mindenki kapott poharat a koccintáshoz, felnőtteknek tele, gyerekeknek félig töltve pezsgővel. Aztán megettük a virslit és alvás. Másnap reggel felöltöztünk és elindultunk a köszöntő körútra a rokonokhoz. Csak a fiúk mentek, és mindig verseny volt, hogy mi induljunk előbb, minthogy hozzánk érkezik valaki. Aztán mikor hazaértünk, ha épp ott volt még valaki, akkor előfordult, hogy hazakísértük és ott maradtunk még egy kicsit. Vagy fordítva, attól függően, hogy ki volt a gyorsabb. Emlékszem a nagybátyám minden évben azt a kérdést szegezte nekem:
„na, gyerek, láttad-e Ciccolina-t?”
Mindig azt mondtam, hogy igen, ezen jót nevettek, de a valóságban azt sem tudtam ki vagy micsoda az a Ciccolina. Akkor még nem volt Google, hogy rákeressek.
Szóval azt nem tudtam, hogy mit ünnepelünk, de egy jó alkalom volt, hogy nagyobbnak érezzem magam, így mindig nagyon vártam a szilvesztert. Aztán elmúltak a gyermekévek, és átléptem a fiatalnak mondott korosztályba. Ezt az időszakot a legkönnyebb összefoglalni, egyik évben az egyik buliba, másik évben a másikban. Ha volt partner akkor józanul, ha épp nem, akkor lerészegedve. Nem kellett hozzá sok. Életem első komolyabb szeszes italát egy ilyen buliban fogyasztottam el.. Egy pohár Martini volt. Továbbra sem tudtam, hogy mit ünnepelünk, de hát a buli az buli, vége az évnek, és azt meg kell ünnepelni mert… mert valamiért meg kell.
Aztán megjöttek a gyerekek. Nem tudom ki honnan, én innen számolom a felnőtt kort. Mikor gyerekek voltunk, már akkor is ez alapján döntöttük el, hogy kinek hogyan kell köszönni. Ha van gyereke csókolom, ha nincs, akkor szia. Így tegeztünk 50-es embereket is. 🙂
Szóval megjöttek a gyerekek, és elindult a felnőtt kor. Ekkora más dolgok lettek fontosak. Néztünk tévét, de csak halkan, koccintottunk éjfélkor, de csak halkan, nehogy felébredjenek. Mára már nem olyan kicsik. Gyerekek még, de már simán kibírják éjfélig, már együtt koccintunk. Megy a tévé is, mint gyerekkoromban, de már nincs benne műsor, hiába a 130 csatorna, ugyanazok a filmek mennek mint bármelyik nap, és hát.. nem akarom megsérteni a mai humoristákat, de egészen elképesztő az az erőlködés, amivel próbálnak megnevettetni. Rezzenéstelen arccal nézem végig, és magam sem tudom miért. Most valahogy gyorsabban eljön az éjfél mint gyerekkoromban. Szerkesztek még gyorsan egy képeslapot a Facebookra, mert hát most ez a trend, már nem járunk másnap másokhoz, aztán Himnusz, koccintás, viccelődés a gyerekekkel, majd megnézzük a környékről fellőtt tűzijátékokat. Szerencsénk van, sokan sok pénzt költenek rá a közelünkben, így nekünk nem kell. Mikor kellően átfagytunk, visszamegyünk a házba, majd bebújunk az ágyba, mindannyian egy nagy takaró alá, a tévében beszél valami „nevettető” és még kicsit beszélgetünk. Közben megint eszembe jut, hogy mi a fenét ünnepelünk ilyenkor? Mert az, hogy én nem tudom, még rendben van, de ha egyszer a fiam vagy a lányom megkérdez, mit mondok neki? Aztán ott, az ágyban, összebújva a takaró alatt megértem. Azt, hogy vagyunk. Azt, hogy megvagyunk. Épségben, egészségben, szeretetben.
Ezt kívánom most minden kedves olvasónak, tartson meg minket a Jóisten vagy a gondviselés (ki miben hisz), a következő évben is épségben, egészségben, szeretetben.
Boldog új évet!
