Karácsonyhoz közeledve, az éves szabadságomat töltöm. Ma gondoltam egy merészet ( szeretünk veszélyesen élni 🙂 ), így elmentünk, és bevásároltunk az ünnepekre. A hipermarket tele emberekkel, mindenkit átjár a karácsonyi hangulat, a szeretet és a béke. Ja, nem is. Mindenki feszült, ideges, türelmetlen.
A pénztárnál, a másik sorban állt egy férfi a feleségével, már éppen fizetett, amikor az üzlet egyik dolgozója megkérte őket, hogy az üres kocsit tolják kicsit odébb, mert szeretné a pénztár melletti polcot feltölteni. A férfi ekkor ráförmedt az eladóra:
-Tudja felénk vidéken, van most egy ilyen új népszokás, hogy nem mászunk a másik ember pofájába.
Senki nem szólt semmit, így hát odaszóltam a feleségemnek, persze úgy, hogy a férfi is hallja:
-Olyan feszültek mostanában az emberek, jobb lesz ha betartjuk a másfél méteres távolságot, nehogy mi is elkapjuk, mert a gorombaság veszélyesebb a vírustól is.
A körülöttünk állók ugyan nem szóltak, de a mosolyukból láttam, hogy magukban nyomtak nekem egy lájkot.
Nem keresem, de nem is kerültem soha a konfliktust.
A férfi kicsit zavarba jött, és gyorsan elsiettek. Mikor kinéztem a parkolóba, láttam ahogy a feleségével a bevásárlókocsit ráncigálják a fűben, a sárban, mert a mindig és mindenre gondoló „okosember”, parkoláskor nem figyelt arra, hogy úgy álljon be az autóval, hogy hozzáférjenek a csomagtartóhoz. Feltételezem a parkoló volt a hibás.
Hazafelé gondoltam lemosom az autót. Beálltunk az önkiszolgáló mosóba. Illetve csak elé, mert mindkét mosó foglalt volt, és mindkettő előtt volt már egy-egy várakozó. Beálltunk a sorba. Sosem vagyok ilyenkor türelmetlen, ha valaki siet, akkor ne várjon. Aki épp a kocsit mossa, az fizet érte, hát mossa csak azt az autót úgy, ahogy ő jónak tartja. Mindkét mosóban végeztek, következtek az előttünk állók. Egy 70 körüli férfi mosott egy nem túl fiatal, de szépen karbantartott autót. Ahogy várakoztunk, a tükörbe nézve láttam, hogy már mögöttünk is 2 autó várakozik. A mögöttünk álló kocsiból egyszer csak kipattan a gazdája, majd ideges járkálásba kezd. Körbejárja az autókat, odasétál a mosóhoz, megnézi, majd megcsóválja a fejét, majd felénk fordulva látom a szája mozgásán, hogy elégedetlenkedik: „Meddig mossa még azt a szart?”. Minden baj. Minek vannak itt ennyien, az öreg nem jól mossa a kocsit, de leginkább az, hogy várni kell. Csendben, elfogadva, hogy a másiknak is pont olyan fontos a dolga, mint a miénk. Na ez az ami nem megy. Valamit odaszólt az öregnek, nem tudom mit, de az öreg sietősebbre vette, láthatóan előbb hagyta abba a mosást mint szerette volna.
Mi következtünk. Kiszálltam a kocsiból. A feleségem utánam szólt: Gyors legyél, mert már nagyon sietnek mögöttünk. Jó, sietek, mondtam, majd egy kaján vigyorral az arcomon (a feleségem már tudja, hogy ez mit jelent), bedobtam az első kétszázast, majd szépen kihajtogattam az első, majd a hátsó ablaktörlőt. A hátsónál még meg is vizsgáltam, hogy rendben van-e rajta a gumi. Odafordultam az ideges ember felé, aki addigra visszaült a kocsiba, majd odamondtam, hogy lapátot se ártana cserélni. Na nem azért mert ehhez bármi köze lenne, csak ha már így megbarátkoztunk, hogy az előbb ő is megosztotta velem a gondolatait, illetlenségnek tartottam volna, ha én nem ezt teszem. Behaboztam az autót, majd a habozó pisztolyt a helyére téve, bedobtam újabb 200 forintot, kezembe vettem a mosó pisztolyt, majd hátraléptem, és bár magamban, de mozgó szájjal elszámoltam 10-ig. A várakozó pali nem értette mit csinálok, így hát megint odaszóltam: kicsit hagyni kell, hogy dolgozzon a hab. Mindkét kezével a kormányt szorította, és közben gondolom mondta a magáét.
Szépen befejeztem a mosást, minden lépcsőt végigjárva. Mikor végeztem, helyére tettem a pisztolyt, majd megint odaszóltam: szerintem jó lett.
A férfi nem szólt semmit, de a szeméből látszott, hogy „mitbánomén, csak mennymánonnan”. A zsebembe nyúlva találtam még egy kétszázast, úgyhogy szépen bedobtam a gépbe, és egy öblítő programmal szépen lemostam a betonról a korábbi mosások sarát. A pali szinte felrobbant. Szólni persze nem mert, mert az öreg ugyan nem akart vele csörtézni, mondjuk úgy, mi nem voltunk egy súlycsoportban.
Nem tudom volt-e a teljes akció úgy 5 perc, és ha nem akartam volna megleckéztetni, akkor sem végeztem volna 20-30 másodperccel előbb, de remélem vette a jelzést.
Mikor elindultunk, a feleségem megjegyezte: Te sem férsz a bőrödbe!
Nem. Valóban nem. Az életem nagy részében én is sietek, mégis megpróbálok nyugodt maradni. Az, hogy a világ rohan, nem jelenti azt, hogy nekünk is rohannunk kell vele, de azt végképp nem, hogy ez a rohanás miatt vegzáljunk másokat. Tessék egy kicsit megállni, és meglátni, hogy nem dől össze a világ, ha nem sikerül minden azonnal. Az öreg a mosóban és az árufeltöltő talán bölcsebbek, már nem akarnak konfrontálódni, vagy csak belefásultak, legyintenek egyet, megint egy hülye. A modortalan ,ideges, agresszív fajankók meg visszaigazolást kapnak, hogy ők a tévedhetetlen okosak, akik bármit megtehetnek. Övék a világ. Nem, nem csak az övék, és amíg lehetőségem van, addig kötelességem is, hogy ezt tudtukra adjam. A boltos helyett, az öreg helyett. Ha most valaki azt gondolná, hogy ez valami modern kori betyáros hősködés, hát nem az. Egyszerűen csak szeretném a világot megőrizni olyannak, amilyen most, hogy majd amikor én leszek öreg, ne ezek a tuskók legyenek többségben.
