„Mikor senkinek se kell a melóm,
S csak úgy össze-vissza lóg a karom,
És a szorongás úgy elővesz…”
Valahogy úgy hozta az élet, hogy 16 éve egyáltalán nem fogyasztok semmilyen alkoholt. Se kicsit, se sokat, egyetlen kortyot sem. Nem elvből, nem megfontolásból, egész egyszerűen azért, mert nem ízlik, nem kell. Miért vegyek rossz érzést magamnak pénzért? Bajom semmi avval, aki szereti, tegye, nekem nem kell.
Volt vagy egy hónapja, hogy a kis büfében kértem egy fél deci konyakot
Ott nem használják a 4 centes mértéket, maradtak a klasszikus felesnél. Igen csodálkozott a leány, aki engem még soha alkoholt inni nem látott, csak KV-t, de adta a felest! Mivel nagyon nem értette, mondtam neki, hogy egy barátomnak lesz, ki is viszem neki.
Kivittem, és az épület mögötti kis úton egy fa mellé szépen, lassan a földre öntöttem.
Az a konyak Pista bácsié volt, aki talán 10 évvel lehetett nálam idősebb, amíg élt.
Pista bácsit kb. 45 éve ismertem meg, de már jó pár éve nem él. Egyszerűen elvitte az élet, elfogyott, és ami maradt, azt az üresség, és az annak besegítő sör, bor, konyak, és egyéb röviditalok vitték el.
Pista bácsi valamikor a 70-es évek végén egy dinamikus, erőteljes, alapvetően vidám ember volt. A Csepel Vas és Fémművekben dolgozott, lakatos volt, aztán a géplakatosok üzemvezetője lett. Reggel 5 kor felült a biciklijére, és áttekert a gyárba, ami kb. 10 kilométer tőlünk, amikor letette a műszakot, akkor hazatekert. Mikor hazaért, evett, átöltözött, kiment a kertbe a konyhakerti munkákat elvégezni, a szőlőt gondozni, vagy éppen fúrni-faragni valamit, ami a házba, vagy a ház körül kellett. Mikor arra mentem, és kérdeztem: „Mit csinálsz Pista bátyám”, nevetve mondta: „Leplezem a lustaságomat”. Nagyon ügyes ember volt, amit ő nem tudott megcsinálni, azt még nem találták ki. Nekem két nap alatt olyan garázskaput csinált, hogy el sem tudom mondani, amikor kérdeztem: „Pista, mivel tartozom?” csak nevetett, és annyit mondott: „Jó szóval pajtás, legfeljebb jó szóval!”.
Amikor olyan 3 év körüli volt az idősebb fiam, Pista bácsi, és a lánya – van egy akkor 13 éves lánya – meg én, meg még 3-4 gyerek az utcából hetente kétszer átmentünk a vasút másik oldalán lévő bitumenes focipályára, és hatalmas meccseket játszottunk, szinte olyan mindenki-mindenki ellen meccseket, mert az volt a lényeg, hogy a gyerekeknek sikerüljön gólt lőni! Aztán hazáig lelkendeztek, hogy ki hány gólt lőtt, és mekkorát. A 3 évestől a 13 évesig mindegyik bajnok lehetett, hisz az egyik kapuban Pista bácsi, a másik kapuban én voltam a kapus.
Aztán elérkezett 1989, majd az 1990. Nem ez volt a baj, hanem az, hogy a ’80 – as években még közel 30000 embert foglalkoztató Csepel Vas és Fémművek szétesett, a 90-es évek elején sorra kezdtek bezárni a gyárak, és hát Pista bácsi munkahelye is megszűnt, úgy, ahogy volt. Pista bácsi reggelenként nem ült a biciklire, nem ment Csepelre. Megpróbált odahaza különböző munkákat szerezni, hol sikerült, hol nem. Amikor sikerült, akkor a hozzá méltó alapossággal, szakértelemmel és tisztességgel elvégezte a munkát. Minden munkát elvállalt, de legszívesebben a „vasas” munkát. A ház körül sürgött-forgott, valahogy elvolt. De a gyár, az többé nem volt, ez azért megviselte.
A lánya közben férjhez ment, mert az idő elrohant a focimeccsek óta, a kicsik is felnőttek, hát még a nagyobbacskák. Elköltözött otthonról a gyerek. Aztán egy tragikus éjszakán, egy „óvatlan pillanatban” Pista nénit – a feleségét, nem tudtam a nevét, csak Pista néni volt – elvitte a szíve, Pista bácsi egyedül maradt. Munka, és megrendelés egyre kevesebb volt, a kertben már ezredszer végigment a veteményeken, minden gazt kiszedett. Amikor a dolgokat nagyon elunta, kiballagott a kis büféhez, mindig volt ott pár régi cimbora, volt, hogy még Csepelről ismerték egymást, kikérték az italukat, és felidézték a régi szép időket, amikor még volt gyár, és volt munka, és volt reggel hova indulni. Délutánra már szépen fogyott az innivaló, aztán Pista bácsi hazaballagott az üres házba, és lefeküdt aludni. Ha nagy ritkán megkeresték evvel – avval, azonnal pattant, ment és a régi lendülettel megcsinálta, de az idő többsége a cimborákkal való álldogálás volt, mert odahaza senki, és neki nem volt kedve a senkihez szólni.
Közben a lánya házassága tönkrement, elvált, megismerkedett egy férfival, hozzáment, és a két unokával visszaköltöztek a környékre kb. 200 méterre Pista bácsitól. Egy elég rossz állapotban lévő házat sikerült megvenniük, és hát fel kellett újítani, hogy be lehessen költözni. Pista bácsi megrázta magát, ami pénze volt, azt odaadta a lányának, és nekiállt a házat felújítani. Először a tetőt! A veje segítségével lebontotta, aztán szépen új koszorút betonozott, benne a tetőtartó csavarokkal, feltette a talpszelement, felállította a székeket, fel a gerendákat, fogópárokat, deszkázta a felső födémet, fóliázta a tetőt, megcsinálta a lécezést, a cserepezést, és a bádogos munkát, csatornákkal, tetőkibúvókkal, mindennel, ami kell. Amikor megvolt a tető, kicserélte a nyílászárókat, bepucolta belül kívül a házat, és megcsinálta a vizesblokkok burkolását. Egy, vagy két segítsége volt, akik a keze alá dolgoztak, de többnyire egy. Április elején fogott hozzá, és a család október végén egy szinte új házban lakott, az unokákkal, és a lányával, meg annak a férjével. Pista bácsi áprilistól októberig talán ha ötször volt a kisbüfénél. Hálás volt a lánya, és a családja, és hát segítették, és gondoskodtak róla, amennyire csak tudtak, amennyire idejük engedte, és amennyire csak lehetett. Októberben aztán – néha át- át ment a gyerekekhez – kiment a kis büféhez, mert nem volt otthon mit csinálni, munkát meg már alig tudott szerezni, a népeknek alig volt pénzük. Egy idő után minden nap a kis büfénél kezdte a napot, és ott is maradt. Soha nem volt részeg, nem jött dülöngélve haza, de látszott rajta, hogy egyre rosszabb állapotban van. Lassan lépkedett, hazament, körülnézett a kertben, legyintett, és lefeküdt aludni. A lánya is keményen dolgozott, a veje is, a gyerekek bölcsőde, óvoda, ment a szokásos daráló. Pista bácsi télen már minden nap kiment a kis büféhez – egyre lassabban – aztán délután hazajött – egyre lassabban – és a régi cimborákkal várták a Tavaszt. A lányához még be-be nézett, az unokák miatt is, de hát ritkán voltak otthon, szinte csak a hétvégén, vagy még akkor sem, mert dolgoztak valahol.
Aztán végre megjött a Tavasz, de Pista bácsit már nem találta itt. Kedden nem ment a kis büféhez, szerdán sem ment, csütörtökön a lánya csak úgy átnézett hozzá, és akkor világossá vált, hogy Pista bácsi már saját maga nem megy többé sehova. Csendben elaludt, és egy útja lesz még, az utolsó.
A napokban láttam az unokáját – aki Pista bácsi volt házában lakik a családjával – mentek el a ház előtt, babakocsit tolva. Köszöntem, belekukkantottam, tündéri kis lurkó a kocsiban. Mondtam a fiataloknak: „De kár, hogy a dédapja már nem láthatja a picit!”. Pedig a kora miatt akár láthatná is.
Így hát kimentem a kis büféhez, és ahogy írtam, kértem a fél konyakot, és a földet megöntözve koccintottam vele a dédunoka egészségére.
„Mikor senkinek se kell a melóm,
És csak úgy össze-vissza lóg a karom,
És a szorongás úgy elővesz,
Te majd kézen fogsz, és hazavezetsz.” (Presser Gábor)
Nem volt már otthona, nem volt már hova hazamennie.
