Ez a történet nagyjából egy éves. Tavaly Karácsony táján történt, és most eszembe jutott ismét, csak költői kérdésként, hogy vajon mi lehet az emberrel magával. És most sem tudok mást mondani magamban, mint azt, hogy „köszönöm uram”!
Ismerős ember. Sokszor láttam, találkoztunk. Ő ül a fal mellett a buszmegálló mögött a Szent István körúton, én pedig ballagok a buszmegállóba a 26-oshoz. Nem szól, nem jelez semmit, ül, békésen ül valami saját kis zsámolyon, kabát, sapka, előtte egy tálka, valaha egy háziállat etető, vagy itató tálkája lehetett, bádog, nem nagy peremmel. Aki gondolja abba dobja bele a pénzt, annyit amennyit gondol. Valószínű éjszakára nem marad ott, egyetlen nagyobb méretű zacskó van mellette, hogy mi van benne, azt nem tudni. Hosszú szakálla van, hófehér, de nem rendezetlen. A haja is hófehér, a sapka alól ami lelóg, az a füle alá leér. Kabát, sál, sapka, ennyi a fegyvere az idő ellen, és a zsámolyféle, amin ül. Alkalmanként – nem mindennap – beleteszek a tálkába száz, vagy kétszáz forintot. Mikor mennyit. Attól is függ, van-e apróm, vagy nincs. Van, hogy elmegyek mellette, mert vagy jön a busz, vagy mert nincs, csak papírpénzem. Amikor beteszek valamennyi pénzt a tálkába, felnéz, és annyit mond: „Köszönöm uram! Se többet, se kevesebbet. Én bólintok, és annyit mondok: „Jó Szerencsét”. Soha nem mondom, hogy „szívesen”, mert hiszen az ember nem szívesen nézi a másik nyomorát. Mert ez azért az. Ő nem nyertes, ő vesztes. Mindegy miért, mindegy hogyan, mindegy mi az ok, ő vesztes oldalon van. Ez nem látszik rajta, nem sugallja, nem akar szánalmat kelteni, egyszerűen ott van, és megköszöni, ha adnak neki valamennyit. Tegnap is arra mentem, ott ült, csendben, ahogy szokott. Volt apróm, elővettem kétszáz forintot, beletettem a tálkába. Felnézett, belenyúlt a szatyor-féleségbe, ami mindig nála van, kivett belőle egy szaloncukrot, és nekem nyújtotta. Nem szóltam semmit, elvettem a szaloncukrot. Nem, nem adtam több pénzt, hisz a gesztusa nem erről szólt, nem mondtam semmi mást, csak annyit – érthetően, és hogy a zajban is meghallja: „Köszönöm uram!”. A szeme megtelt melegséggel, bólintott, annyit mondott: „Jó Szerencsét!” Tudtam, hogy pontosan értjük egymást!
