Ma újra láttam a Pipást! Már vagy egy éve nem láttam errefele. Egyszer már megemlékeztem róla, de örülök, hogy még él, és jól megvan!
A Pipás nem pipázik! A Pipás a becenevét arról kapta, hogy mindig mérges volt. És mindig részeg. Kinn, a kisbüfénél lakott amúgy. Volt persze háza is, nem tudom kitől, honnan, valószínű nem mindig volt masszív alkesz, mint jó pár éve már, amióta ismertem. A ház eléggé elhanyagolt volt, a kert egy fél vadon, ami nem csoda, hisz a Pipás alig volt ott, az otthona a kisbüfé a megállóban, utána meg ahol inni kapott. Megélni nem tudom miből élt, azt gondolom a környéken alkalmi munkából, kertásásból, fakivágásból, gallyazásból, ház körüli ebből-abból. Ennivalóra futotta – kenyeret vett, vagy kapott a boltban – innivalóra kellett a pénz. Ha volt, vitte is a kisbüféhez. A kisbüfé igazi talponálló a megállóban, régen kinn ácsorogtak az emberek, aztán került az eső ellen fedél, most már a szomszédos trafik megvételével és egybenyitásával igazi talponálló, bár még két szék is akad, és egy asztal.
Régen a Pipás mindig kinn volt, néha az eresz alatt, ha nagy volt az eső, de többnyire az aszfalton álldogált. Ha volt pénze ivott, ha nem volt, akkor is néha, mert kapott. Vagy valaki fizetett neki, vagy a büfés szánta meg.
Tán három éve, vagy kicsit több lehetett, hogy mentem a buszhoz, amúgy ritkán járok arra, a HÉV-et használom. Látom ám, hogy a Pipás ott áll, de nagyon-nagyon szomorú, el van rekkentve. Na mondom, tudom én mi a baj, odaszóltam a büfés Marikának – ismerős volt, akkor még ő volt – adjon három deci bort a Pipásnak, én fizetem, de ne mondja meg neki, mert azt nem szeretném. Mondja neki azt, hogy a Jóisten küldte.
Így is tett Marika, odaszólt: Pipás, gyere ide, a Jóisten küldött neked három deci bort! A Pipás hitte is, nem is, de odament, és megkapta a borát.
Én elmentem a busszal, és kész.
Sokáig nem jártam arra, nem láttam. Hanem azt láttam, hogy a háza kertjéből eltűnik a gaz. Aztán a berogyott ajtó helyére kerül. Aztán le is lett meszelve a fal. Igencsak csodálkoztam, de hát vállat vontam, és továbbmentem. Azon már nagyon-nagyon vakartam a fejem, amikor egyszer azt láttam, hogy a Pipásnak vetemény van a kertben. Hát nem tudtam mire vélni…
Egyszer bementem egy kávéra, mert kellett. Hát ott láttam a Pipást. Ült az egyetlen asztalnál, borotválva, rendes ruhában, tiszta szemekkel, előtte egy pohár borból még valamennyi. Pont mikor bementem, akkor felhajtotta a végét a bornak, felállt, “Isten áldjon mindenkit!”, köszönt, és elment, felszállt a buszra. Kérdeztem az új büfést – nem a Marika van már – hogy tudja-e, mi sorsa van a Pipásnak, merre megy így kettő felé. Mondja a lány: megy a sekrestyéshez, ott dolgozik a parókia körül.
Hmmm.. hümmögtem, de nem szóltam.
A lány kéretlenül folytatta.
– Ismeri régen?
– Igen – mondtam.
– No, akkor tudja, hogy nem ilyen volt. De egy jó ideje az egyik napról a másikra mintha kicserélték volna. Előtte mindig pocsolya-részegre itta magát, és mindent megivott, aztán egy nap avval jött, hogy az Isten üzent neki tegnap, és küldött három deci bort. Ez azt jelenti, hogy az Isten azt akarja, hogy ő csak három deci bort igyon egy nap, mert az Isten úgy gondolja, hogy az elég. És mert akkor megadta neki, hát ez úgy lesz, hogy ha ő megfogadja amit Isten üzen, és csak három deci bort iszik naponta, akkor az Isten meg is adja neki minden nap a három deci bort!
Hát se köpni, se nyelni nem tudtam. Egy szót sem szóltam, aztán annyit mondtam:
Igaza van a Pipásnak! Lám, Isten megadta, megadja neki a három deci borát! Mert a Jóisten szavatartó!
Magamban pedig azt gondoltam: Te Jóisten! Én azt hiszem, hogy még Te sem tudod, mikor, és mitől kattan át valakiben valami!
