Merthogy az életre szóló leckék nem szükségszerűen keservesek!
Valamelyik nap eszembe jutott – csak úgy – ’64… Amikor “épp, hogy elindultunk..”
“Nagykisfiú” lettem, diák úr, mert felvettek a technikumba. Persze előtte még a nyáron – ahogy a megelőző nyáron is – mentem dolgozni, nyári diáknak.
Egy textilgyárban dolgoztam, raktam a végeket, hordtam a lányoknak, asszonyoknak, akik javítgatták, ahol kellett… Tudtam persze én már, hogy a lányok azok mások, például fogalmuk sincs, mitől jobb a Flóri, meg a Varga Zoli mindenkinél.. Nekem meg arról nem volt fogalmam, hogy miért jobb a Szűcs Marinak az, ha én a hintánál vele beszélgetek, és nem a haverokkal focizom… Snassz volt, és hetente legalább háromszor pofozkodni kellett a Szűcs Mari miatt, hol ezzel, hol azzal. Hát pofozkodtam, ha kell, hát kell, nekem végül is mindegy volt, de azért jobb volt pofozkodni csak úgy. Ha már bunyózik az ember, annak legyen oka, nem? Nagyon nem értettem miért kell. Szokás – gondoltam – hülye szokás, mert végül is egy lesgól miatt van értelme verekedni, de hogy ki beszélget a Szűcs Marival a hintánál, hát nem egyre megy?
Aztán ott a gyárban ott volt a Csöpi. Csöpi szőke volt, mint a méz, és valami mágnes volt benne. Egész egyszerűen mindig ott kellett lennem, ahol a Csöpi van. Valahogy mindig arra kellett menni, mindig mondani kellett valamit, és még a kiflicsücsök is más volt, amit a Csöpi adott. Tiszta szép, kék szemei voltak, és nagyon erős, de kicsi tenyere.
Csöpi akkor 18 éves lehetett, vagy esetleg 19. Mindig úgy szólított, hogy “diák úr”, és a szeme mosolygott hozzá. Egyszer valamelyik hétvégén a nagyfiúkkal – akik a lakatosműhelyben dolgoztak – kirándultak Zebegénybe. Én ugyan nem tudtam hol van Zebegény, de odasündörögtem a Csöpihez, és addig toporogtam, míg meg nem kérdezte: “Mit szeretnél diák úr?”
Mondtam neki, hadd menjek el velük Zebegénybe én is. Ha itt jó vagyok pakolni a végeket, hát hadd menjek el velük oda is. Nem szólt, csak odavillantott a szemeivel.
Aztán pénteken szólt: “Diák úr, anyukádtól elkértelek – Anyám is a gyárban dolgozott – a fiúkkal is megbeszéltem, jöhetsz velünk.”
Húúúú, az volt az öröm, mehetek, ott leszek, ahol a Csöpi is lesz! Ez igen…
Vonattal mentünk, naná, ők énekeltek, é hallgattam: “Mellodidamúú” (Melody d’amour), meg a Marina, Marina, Marina, és a “Szeretlek, én, jöjj vissza hozzám, szeretném lázasan csókolni újra a szád..”..(Senki nem tudta akkor még, hogy létezik egy Cesaria Evora és Besame Mucho a dal címe), és ez olyan jó volt… Hisz ott volt a Csöpi.
Aztán a Duna parton lestrandoltunk, és beszélgettek, én meg lődörögtem köztük, és jól éreztem magam. Igyekeztem úgy csinálni, mint a nagyfiúk, naná, hiszen ha a végeket is tudom pakolni, naná…
Aztán a nagyfiúk felálltak, és nekiindultak átúszni a Dunát. A lányok kinn ültek a parton a pokrócon, és nézték őket. Én toporogtam egy darabig, aztán besompolyogtam a vízbe, és elindultam a nagyfiúk után. Jól is ment, úgy vagy húsz-harminc métert. Akkor aztán éreztem, hogy nagyon hideg a víz, és nehezen emelem a kezem, és egyre jobban visz a víz. De küzdöttem vitézül, csak egyre nehezebb volt. A lábam már nem ért talajt, szóval nehéz volt.
Egyszer csak könnyebb lett, valaki megfogott hátulról, valaki megfogott elölről, és elindultam a part felé.
A parton kimásztam, és láttam, hogy a Csöpi, és egy másik lány áll mellettem, ők hoztak ki a vízből, és néztek le rám. Na, nagy nehezen felálltam, és abban a pillanatban két akkora pofont kaptam a Csöpitől, hogy mindkét szemem szikrázott. Kb. olyan magas volt, mint én, de a tenyere mint az acél. Egyetlen szó nélkül úgy lekeverte a két nagy pofont, mint a szél.
Nem szóltam én egy kukkot sem, ő mondta:
– Diák úr, öltözz fel, elmegyünk fagyizni.
Hang nem esett részemről, felöltöztem, elballagtunk a faluba, és egy nagytölcséres 2 forintos fagyit kaptam tőle, olyan igazi négygombócost, négy nagy gombóccal.
Megköszöntem szépen, ő rám nézett, a szemei újra mosolyogtak!
Megkérdezte tőlem:
– Diák úr, tudod-e, miért kaptad a fagyit?
Elég tanácstalanul nézhettem rá – miközben még az orrom is fagyis volt – mert megsimogatta a fejemet, megpuszilta a homlokomat, és azt mondta:
– Diák úr, a fagyit pont ugyanazért a dologért kaptad, mint a két pofont. Meg akartad magad mutatni, bátor voltál, ezért a fagyi. De rosszkor, rossz helyen, és rosszul. Ezért volt a pofon! Soha ne feledd el egyiket sem, és az okát sem! Nem teljesen értettem még, de a fagyi nagyon jó volt.
Hát bizony, ez (is) ’64 volt….
A nyárnak vége lett, elköszöntem, Csöpit nem láttam az életben többé a mai napig sem.
De sem a két hatalmas pofonját, sem a fagyit soha nem felejtem, és már régóta teljesen értem, hogy miért kaptam mindkettőt ugyanazért… Csöpitől megtanultam a leckét.
