Csak úgy eszembe jutott, hogy a hétvégén mennyi mennyi boldogság kívánság jött-mert, ahogy kell, és ahogy szokás.
Bob egy kutya. Sétatéri turmix, definiálhatatlan, igazi keverék. Se kicsi, se nagy, olyan semmi, mint teszem azt én, tizenkettő egy tucat.
Bob-ot az ifjabb csemetém januárban fedezte fel, az udvaron, a nagy tuja alatt lapult. Csontsovány volt, itt-ott kisebb sebek, és ahogy a srác arra felé indult, mint a puskagolyó lőtt ki, és menekült, elrohant. Furcsállta a srác, de ez van. Aztán napokkal később ismét meglátta, valahol öt házzal lejjebb, szintén lapult, és aztán elmenekült. Később észrevette, hogy a kutya, amikor úgy gondolja, hogy nem látják, bevackol magának a tuja alsó ágai alá, kapart egy lyukat, és kitömte a tuja elszáradt leveleivel. Egyszer meglátta, hogy a kutya kukoricacsutkát rágcsál, és egy doboz maradványait is felfedezte, ami a szomszéd horgászcsalijának a doboza volt. Gondolt egyet, és este kitett egy pléhtányérra ételmaradékot, és némi száraz tápot. Az étel reggelre eltűnt. Aztán egyre többször látta a kutyát az utcán, a szomszédok is dobtak a kutyának egy-egy falatot. Soha nem ment oda az ennivalóért, de ha elmentek, odarohant, lecsapott rá, és vágtázott el vele. Lerítt róla, hogy egy sokat bántalmazott, elvadult jószág, amelyik a napi túlélésért harcol. Azontúl minden este tett ki a pléhtányérra ételt, és az étel minden reggelre elfogyott.
Egy reggel azt vette észre, hogy a kutya nem tűnt el, hanem ott lapult a tuja alatt, és nézett kifele. Viszont amikor lépett felé, elvágtatott. Hosszú-hosszú hetek teltek el, amíg a kutya előmerészkedett, és néhány méter közelségre került. Bobnak nevezte el, mindig szólt hozzá, “Bob..”. Aztán a kutya kb. 3 hónap után annyira közel jött, hogy kézből elvette a szalonnahéjat. “Jól van Bob…” Lassan megszokott, háza is lett, és kapott egy labdát is (persze féregirtót, kullancs elleni szert, és mást ). Nagyon boldog a labdájával, hisz az az övé. Amikor valaki hazamegy a munkából, elébe megy, nála a labdája, és vár. Több hétig nem jöttek rá, hogy mire is vár. Szóltak: “Szia Bob, mit szeretnél?”. A kutya mihelyt meghallotta a nevét, elégedetten csapott egyet a farkával, fogta a labdáját, és elballagott a kertbe. Arra várt, hogy a nevét hallja! Neki most már neve van, amin szólítják, tehát Valaki, tartozik valakikhez, törődnek vele, száraz helyen alhat, nem bántják, és van egy labdája, ami csak az Övé! Bob boldog! Van neve, és van, aki őt a nevén szólítja jó szívvel. Van akikben megbízhat, és megbíznak benne! Bizony, a boldogság ennyi.
Bob tudja. Mi emberek nem mindig.
