A minap, amikor egy friss történetben szóba került a segítő kutya, eszembe jutott a négykutyás lány. A négykutyás lánnyal évek óta nem találkoztam, nem is láttam, de elfelejteni nem lehet, és nem is szabad, valami olyat tudott, amit én se korábban, se azóta nem tapasztaltam. Persze attól, hogy nem tapasztaltam, attól még más élhetett át hasonlót, de nekem ez az élmény így megélve, valóban egy csoda volt.
Aznap este is – mint általában minden este – az edzőteremből ballagtam haza, és mivel akkor pályafelújítás miatt nem járt a kettes villamos, a 4-6 – os villamossal utaztam a Boráros térig. Minden a szokott menetrend szerint, kb. este fél kilenckor mentem a megállóba a Pozsonyi út felől. Átmentem a zebrán a megállóig, és akkor vettem észre, hogy pár méterrel előttem egy fiatal lány megy, és négy kutyát vezet pórázon. Ez azért önmagában sem volt megszokott, mindenképp érdeklődéssel néztem, különösen azért, mert volt köztük egy dobermann, amely „mellényén” a fehér alapon piros kereszt volt, mint a vakvezető kutyáké.
Ahogy néztem őket, mindenképpen az volt az érzésem, hogy a kutyák teljesen szervezetten, és rendezetten mozognak a villamosmegálló területén menet közben, a középen lévő ajtók valamelyike felé haladva. Amelyik a sínekhez közel ment a külső oldalra, egyszerre csak megtorpant, és határozottan átment a lány előtt a belső oldalra, amelyik lemaradt valamit szaglászni, felkapta fejét, és azonnal a többi után eredt, anélkül, hogy a lány a pórázt használta volna, majd amikor odaértek ahhoz a felfestéshez, ahol fel akartak szállni a villamosra, ott meghatározott alakzatot és sorrendet vettek fel, és ültek le a lány lába mellett. Teljesen olyan volt, mintha a gazdájuk utasításait hajtották volna végre, csakhogy a gazdájuk egyetlen szót sem szólt, és nem is mozgatta a pórázt. Ámultam, és magamban azt gondoltam, hogy ez a lány a gondolataival vezényli a kutyáit? Amin persze magamban jól mosolyogtam, mint képtelen ötleten.
A villamosra várni kellett, este 8 után ritkábban jár már, megálltam tőlük kb. 2 méterre, és nem feltűnően bámulva, de azért néztem őket. Közben arra gondoltam, hogy a macska rúgja meg, de jó lenne őket lefényképezni, de hát a fényképezőgépem a hátizsákomban volt, és amúgy is, engedélyt kellene kérnem hozzá a lánytól, és megígérni neki, hogy az arca semmiképp nem lesz rajta a fotón. Macerásnak tűnt, szomorúan letettem róla, pedig volt annyi fény azért, hogy vaku nélkül is működött volna a kép készítése.
A következő pillanatban a lány felém fordult, és megszólított.
- Uram, nyugodtan vegye elő a hátizsákjából a fényképezőgépét, és elkészítheti a képet rólunk. Ha esetleg kell, a vakut is használhatja, ha mégsem elegendő a fény. A villamosra még úgyis várni kell, van rá ideje. És nem kell megmutatnia a képeket, amit készít, mert biztos vagyok benne, hogy az arcom nem lesz rajta a képen. A kutyák lesznek rajta, aminek én örülök.
Ha valaki abban a pillanatban az arcom látta volna, valószínű egy hétig nevet azon, hogy milyen buta képet vágtam. Néztem ki a fejemből, és nem értettem az egészet, de annyi lélekjelenlétem visszatért, hogy makogva, nagyon zavartam megköszöntem szépen, levettem a hátizsákot, kivettem a gépet, és elkészítettem két vagy esetleg három képet a kutyákról, ahogy ültek, vagy feküdtek mellette. A lányból annyi látszott, amennyi a kutyák fejmagasságáig látszódhatott, több nem. Miközben készítettem a képet, a dobermannra gondoltam, és azért azt kicsit furcsálltam magamban, hogy dobermann dolgozik vakvezető kutyaként. Már meg akartam mégegyszer köszönni a kedvességét, de megelőzött, és megszólalt.
- Ő nem vakvezető kutya, arra a munkára a dobermannt nem, vagy alig használják. Ő terápiás kutya, közvetlenül velem dolgozik, a segítő kutyáknak több fajta feladata van, amiből az egyik nagyon fontos a vakvezető kutya. De arra a munkára teljesen speciális a kiképzés, mint ahogy a terápiás kutyának is speciális, és másfajta képességek kellenek hozzá.
A Kuka törpe a Hófehérkéből egyetemi magántanárnak nézett volna ki hozzám képes, szólni nem nagyon tudtam mit. Annyira azért összeszedtem magam, hogy megköszönjem az információt, és a kedvességét, a hozzám való jóindulatát. Ennél többet, ha akartam volna se tudtam volna mondani, mert közben megjött a villamos, nyílt az ajtó, és felszálltak. Szépen, kifejezetten rendezetten, kettesével egymás mellett, és a lány is utánuk. Én is felszálltam, és láttam, hogy nagyon céltudatosan a dobermann ment a villamoson előre, a csukló melletti üres szék elé lehasalt, a többi kutya megvárva, hogy a gazdája leüljön, annak az oldalán és talán még a legkisebb az ölében helyezkedett el. Begyakorolt, összehangolt, zökkenőmentes helyfoglalás volt, de akkor már teljesen bizonyos voltam benne, hogy ez a harmónia azért van, mert a lány a gondolataival irányította a kutyáit.
(Egy másik alkalommal, épp csak elértem a villamost hátul, és már csak a Combinón láttam meg őket, ugyanazon a helyen ültek. Amikor elmentem előttük megálltam, a lányra néztem, és ő bólintott. Akkor már tökéletesen megértettem, hogy megismert, és a villamoson is készíthetek képet róluk. Nem kellettek szavak.)
A Blaha Lujza térnél az ebek mintegy vezényszóra felálltak – illetve már a Dohány utcánál – és mire a villamos a megállóba ért, mindannyian az ajtónál voltak.
Az ajtó kinyílt, a lány egy pillanatra rámnézett, teljesen barátságosan rám mosolygott, biccentett a fejével, és leszállt.
Nagyon ritkán e találkozást követően is láttam őket, aztán megindult a kettes, és nem a körúton mentem, és azóta nem találkoztunk. Kérdhetné valaki, hogy mi okból nem kérdezősködtem a lánytól többet. Megmondom. Ez a lány pontosan tudta, hogy én mit gondolok, és mit szeretnék, anélkül, hogy én egy szót is szóltam volna. Amit ezek közül elfogadott, arra nagyon előzékenyen reagált, és válaszolt. Biztos vagyok benne, hogy ugyanígy tudta az összes többi kérdést, ami a fejemben kavargott. Azokra nem válaszolt, mert nem akart. Akkor sem tette volna, ha kimondom őket, csak én lettem volna számára kellemetlen.
Így megmaradt nekem egy nem feledhető, magával ragadó emléknek, amit tudok, hogy pontosan így történt, de azt, hogy ez miként fordulhatott elő, valószínű soha nem tudom meg. Nem baj, az embernek ha csodát él át, nem kell az okát is értenie.
