Vannak életképek, amik olyanok, mintha egy hirtelen exponálás lenne, holott valójában egy-egy rövid történés, egy szelete a napi világnak, amely rendkívül gyorsan zajlik le, és mint egy átvillanó fotó, úgy rögzül az emberben. Ez a napokban történő eset is pont ilyen volt. Alig tartott a teljes történet tovább, mint egy perc, annak a villanásnyi lényege pedig 10 másodperc volt. De az a 10 másodperc beleégett az ember retinájába.
Az életkép maga előjel nélküli, se jó, se rossz, nincs benne tanulság, se levonható következtetés. Egyszerűen megtörtént, és az ember csak áll, és néz, hogy ilyen is van.
A helyszín a Körúton a Jászai Mari téren a villamosmegállónál a zebra. A kettes végállomásától mentek át az emberek a túloldalra, illetve vártak a piros lámpánál, hogy az a gyalogosokat engedje át. A körúti villamosmegállók zöménél két lámpát kell várni, az első lámpa zöldje beenged a villamosmegállóig, majd az úttest közepén lévő megállótól egy másik lámpa engedi át a gyalogosokat az úttest túlsó oldalára. A középső részen eléggé összetömörülnek a járókelők, de aztán csak elér mindenki a céljához. A lámpánál várakozó emberek között volt egy vak ember, bal kezében a botja, jobb kezében a kutyája pórázának a vége. A kutya természetesen vakvezető kutya volt, messze láthatóan virított rajta a fehér alapon piros kereszt, ahogy kell, és nagyon okosan rajta ült a vak ember egyik cipőjén, a lámpát és a közlekedőket figyelve. Amikor a lámpa zöldre váltott, a kutya felállt a cipőről, és amikor az emberek megindultak, megindult ő is. A vak ember abból, hogy a kutya felállt a cipőről már tudta, hogy hamarosan indulni lehet, és a póráz mozdulása az indulásra is jelt adott. Elindultak szépen, mentek, jobb oldalon kicsit elől a kutya, a baloldalra a vak ember a bottal tapogatta az esetleges ott lévő akadályokat. Körülöttük emberek, semmi gond nem volt. Mögöttük ment egy korosodó úr – úgy 65 körül – szép türelmesen, a mozgása olyan volt, mint egy birodalmi lépegetőé a Star Wars-ban, kecsesnek nem nevezhető, de az látszott, hogy nem esik a lépés nehezére. Békésen ballagott a vak ember jobb oldalán, cseppnyit lemaradva a kutya mögött. Az emberek beértek a villamosmegállóhoz, ahol meg kellett álljanak, mert a túloldalra átengedő lámpa még piros volt. Az átjáró közepénél a megálló végén egy homeless ült a földön, láthatóan a szakadtabb fajtából, előtte egy fémtányér a pénz számára. A tányér üres volt, és senki nem érezte úgy, hogy fékezhetetlen ingere van pénzt rakni bele. Ahogy az emberek megálltak, a kutya – aki közben egy méternyit lemaradt az előttük állók miatt – előresietett a jobb oldalon, és beállt a vak ember elé, majd amikor az megtorpant, ráült a cipőjére. Miközben jobbról előzte a gazdáját, kicsit oldalra kellett sodródnia, és eközben rálépett a homeless tálkájára, és a farka hozzáért az üldögélő ember arcához. (Ki kell hangsúlyozni, hogy jól láthatóan a piros keresztes segítő kutya jelzést viselte). A homeless éktelen dühbe gurult, és rendkívül heves és hangos szitkozódásba kezdett, majd hirtelen felállt, és lépett, hogy belerúg a kutyába. Ahogy felállt, lépett egyet, és már lendítette is a lábát, hogy rúgjon. Ám ebben a pillanatban az addig birodalmi lépegetőként a vak és kutyája mögött totyogó korosodó úr korát és addigi mozgását meghazudtolva villámgyorsan lépett egyet előre a bal lábával, majdnem a rúgni készülő mellé, és avval a lendülettel, a jobb lábával nagy erővel egész egyszerűen hátulról előre kirúgta a támadó támaszkodó lábát. Olyan könnyedséggel, ahogy az ember egy pöttyös labdát passzol valakinek. Pontosan akkor, amikor annak a rúgásra lendülő lába a levegőben a hátsó holtponton volt. Ennek következtében a homeless szinte felrepült, majd hatalmas puffanással zuhant hanyatt, és terült el az aszfalton. Amikor talajt fogott, a lámpa zöldre váltott, a kutya felállt a cipőről, elindult, ahogy ezt megelőzően, a vak ember utána, mögöttük a korosodó „birodalmi lépegetővel”. Átértek a Pozsonyi út felőli oldalra, a kutya bal kéz felé fordult, át a Margit híd felé, a vak ember balján a bottal ballagott a kutyája után. A korosodó úr a Pozsonyi út felé ment, a tekintetével a túloldali járdáig követte őket, majd szó, nélkül a darabos járásával elindult a Pozsonyi út irányába. Egyetlen pillanatig sem nézett vissza hátra, így nem láthatta, hogy a kutyára támadó éppen csak tápászkodni kezdett, és messziről látszott a fickón, hogy fogalma sincs mi is történt vele.
