Mindenkinek, aki a várost járja, megvannak a maga “elesettjei”. Nem túl régen nekem került egy új, illetve nem egy, hanem egyszerre kettő. De ők teljesen méltóságteljesek, és igazából azt gondolom, hogy ők a maguk dimenzióját másképp élik meg.
Ma már régi ismerősök, több éve ismerjük egymást. Nem találkozunk minden nap, csak alkalmanként, de akkor szó nélkül mindannyian tudjuk a dolgunkat. Nem kell ahhoz beszéd, szó fia, szó, hiszen az első alkalommal mindent megbeszéltünk. Öt szóban, vagy tízben.
Annak idején a troliról leszállva akkor úgy alakult, hogy be kellett mennem egy CBA-ba. Illetve Príma, vagy mi a fene.A fotocellás ajtó felé kullogva láttam, hogy az ajtó előtt állnak. Az egyik a markában nézegetett aprópénzt – fémpénzeket – számolgatta, az ajkai is mozogtak, ahogy olvasta a pénzt. Többször tette ide-oda, az egyik tenyeréből a másikba, és láthatóan keserű volt, nem volt elégedett. A másik ült mellette a földön, és nézte, csendben, mozdulatlanul, nagy szemekkel, nem szomorúan, nem egykedvűen, de mégis békés beletörődéssel. A pénzt számolgató egy talán korombeli, talán kicsit idősebb férfi volt, aki ült mellette, ő egy német juhász jellegű keverék kutya.
Az idős ember kopott volt, de tiszta, és szemmel láthatóan szomorú. A kutyája tiszta volt, a szőre itt-ott még fénylett is, nyakörve is volt. Odaértem melléjük, és egy pillanatra megálltam. Az idős ember hirtelen rám nézett, és keserűen kitört belőle.
– Nem elég. Még legalább 300 forint kéne!
Majd levette rólam a szemeit, és újra elkezdte számolni a pénzt, mennyi is az.
Volt nálam apró, benyúltam a zsebembe, és szó nélkül beletettem a tenyerében lévő fémpénzek mellé egy kétszázast, meg egy százast. Meglepetten nézett, és megköszönte. Nem alázatosan, nem bizalmaskodva, hanem őszinte tiszta szóval. Mondtam neki, jobb sorsot, szebb napokat, és mentem be az üzletbe. Vacakoltam evvel, avval, és mintha a hátsó részen a hús pultnál az idős embert láttam volna, de nem voltam biztos benne. Aztán a pénztárnál már biztos lettem, mert abban a sorban állt, ahova én álltam be, csak vagy 6 vevővel előbb volt, és a kosarát tolta. Rám került a sor, fizettem, kimentem. A kijárat előtti padon ült az idős ember, előtte a kutya. Az ember kezében volt valami kolbászféle, meg kenyér. Letört egy darabot a kolbászból, odaadta a kutyának, aztán letört egy darabot a kenyérből, és betette a saját szájába. Ettek. A kutya egy-egy darab kolbászt kapott, az idős ember egy-egy darab kenyeret harapott. Mellettük kellet elmennem, bólintottam újfent, az ember szólt hozzám:
– Egymásnak vagyunk mi, összetartozunk, neki is enni kell. Megeszi ő a kenyérhéjat is, de hát ő kutya, csak kenyéren azért sokáig nem élhet. Vizet meg majdcsak szerzünk valahol, csak ad valahol valaki.
Én csak annyit szóltam:
– Ha máskor lát, és esetleg nem veszem észre, szóljon rám! Jobb napokat!
Azóta ha találkoztunk – nem minden nap, alkalmanként – adtam egy ötszázast, ő megköszönte, és vagy szólt a kutyának, hogy “eszönk”, vagy nekem mondta:
– Ezt elteszem holnapra, ma már megettük a magunkét.
A kutya a kolbászt, az öreg a kenyerét.
Így ment ez alkalmi, de jóleső találkozásokkal.
Mostanában, hogy körülöttünk bolond világ van, sokáig nem jártam arra. Kb. egy hónapja viszont igen. Az öreg ott ült, a kutya mellette. Nem néztek ki túl vidámnak. Köszöntem, megkérdeztem az embert: No, ettek-e már ma? Szomorúan legyintett, és annyit mondott: álmunkban. Mondtam, hogy kisegítem, menjenek ennivalót venni, de mi lesz velük télen, kérdeztem.
„Nem tudom, mondta az idős ember. kutyával nem mehetek sehova lakni, ahol tavaly kihúztuk, az már nincs. Én pedig nélküle nem megyek sehova. Isten összerendelt bennünket, ha bármelyikünket magához szólítja, az ellen nem tehetünk semmit, de én a kutyát el nem hagyom. Valahogy majdcsak lesz.”
Néztem magam elé bután, nem tudtam mit mondani. De igaza volt nagyanyámnak, aki mindig azt mondta: „hol nagy a szükség, közel a segítség”. Pont jött egy sporttársam, akivel baráti viszonyban vagyunk, és odaköszönt. A sporttárs doktor, kék keresztes doktor, azaz állatorvos. Megállítottam, megkérdeztem mit javasol. Azt mondta, fogalma sincs, de adott egy névjegyet az idős embernek, és azt mondta neki, hogy minden pénteken jöjjön el a rendelőjéhez, hátha eszébe jut valami.
Tegnapelőtt hívott a doki telefonon, és mondta: „Figyelj, az öreg a kutyával, emlékszel? Na, volt nálam többször, de most egy ügyfelemnél, akit egyszer kihúztam a bajból, sikerült elhelyeznem.” Kiderült, hogy az ügyfél egy kutyapanzió tulajdonosa, és a doki kérésére megengedte, hogy az udvaron lévő gazdasági épületben meghúzza magát ősszel és télen az idős ember a kutyájával. Fűtés nincs, de nem éri őket sem eső, sem fagy. Már „be is költöztek”, a kutya a tulajdonosnál lévő többi kutya ennivalójából naponta kap, az öreg meg megoldja valahogy a sajátját. Cserébe az udvari munkákat, és az udvar rendben tartását, tisztítását elvégzi. Aztán mondta még: „Figyelj, a kutyának raktam be chipet, adtam két oltást, készítettem egészségügyi könyvet, azt odaadtam az öregnek. Kapott bélférgesség ellen gyógyszert, és kitisztítottam egy tályogot. Az idős ember dolga nem rám tartozik, de tőlem kutya ellátás nélkül el nem mehet. Majd elrendezzük mi ketten egymás között. Az öregúrnak megmondtam, hogy egy év múlva – ha élnek még – mindenképpen hozza el a kutyát, mert akkor újra oltani kell!”
Mit mondhattam volna erre? Köszöntem szépen, és Úgy legyen!
