Ma nem voltunk sokan. Én sem. Én sem voltam sokan. Miért is lettem volna sokan?
Hmmm…
„Nem mondhatom el senkinek, elmondom, hát mindenkinek” (Karinthy Frigyes). Hallottam többször egy kicsit tréfásan gúnyos, kicsit keserű, kicsit megvető, kicsit lesajnáló hangsúllyal azt, hogy “macskás öregasszony….
Mindig megütött. Értettem én, miről szól aki mondja, meg akik mondják, persze, bajom sincs vele, csak nekem másról szól.
Nekem a Macskás Öregasszonyról szól. Eszembe jutott a Vakok intézetéről, amerre most jártam..
Valamikor – elég régen már – elég sokat jártam a Vakok Intézete felé. Volt, hogy a mellette lévő Ida utcában parkoltam, ültem a kocsiban, és nézelődtem. Esténként – úgy 7 óra felé – minden nap előjött négy-öt macska, köztük két szürke cirmos. Tudták miért jönnek, nem véletlenül jöttek. Leültek, vártak. A két szürke mindig együtt jött, ők külön kaszt volt. Szinte nem is néztek egymásra, mégis tökéletesen ismerték egymás minden mozdulatát.
A Thököly felől megjelent a Macskás Öregasszony. Nagyon öregnek nézett ki, kortalanul öregnek. Lassan jött, csoszogott. Az Intézetnek a kerítése egy kb. egy méter magas kőláb, párkánnyal. A Macskás Öregasszony után mentek a macskák, ő letett egy papírt a kőpárkányra, és rárakott ételt. Csirkebelsőségeket, meg csirkebőrt, húst. A Thökölyn van egy grillcsirkés, őtőlük kapta meg azokat a részeket, amiket eldobtak volna. Összegyűjtötte a cicáinak. Az első kupacnál lemaradt egy cica, a többi ment utána a párkányon. Néha meg-megpihent, nekidőlve a párkánynak, szuszogott. Lerakott még egy kupac ételt, ott maradt még egy cica. Ez így ment mindaddig, amíg már csak a két szürke ment mellette.
A két szürke, valahol különleges, és titokzatos macska volt. Volt az Intézetben egy Idős Ember, aki nem látott. Semmit nem látott. Valamikor látott, de aztán a betegség elvette tőle a nap fényét, csak a melegét hagyta meg neki. Ki szokott néha ülni a parkba a padra, amikor a napfénye ott melegített. Volt, hogy a lánya jó időben ott vágta az apja körmét, fésülte, gondozta.
Fölöttük az emeleten volt egy széles párkány, a galambok kedvenc toporgó, és piszkoló helye. Amikor az Idős ember leült a padra, valahonnan, a semmiből megjelent a párkányon a két szürke macska. Mint két szfinx, vadul villogó szemekkel. Istennek nem volt az a galambja, amelyik oda mert volna szállni piszkítani. Ott ültek, amíg az Idős ember tapogatva – vagy a lánya által vezetve – be nem ment. Akkor egy perc alatt eltűntek. Az Idős nem látó Embert egyetlen galamb sem tudta lepiszkítani, amíg a két szürke ott ült.
A két szürke elkísérte a Macskás Öregasszonyt a kapuig. Ott nekik egy papírra tette le a legutolsó adagot, a legnagyobbat, és megvárta, amíg megették. Csendben várt, támaszkodva a kőpárkánynak, nehezen véve a levegőt, szemeivel befele nézve.
Utána elcsoszogott a Thököly felé, a két szürke elkísérte a sarokig, néztek utána, és eltűntek.
Így ment ez minden áldott nap.
Egy napon a Macskás Öregasszony nem jött. Az öt-hat macska várt, várt, aztán elszéledtek. Kivéve a két szürkét. Ők lefeküdtek a sarkon, és vártak. Aznap este sokáig voltam ott, amikor elmentem, még vártak.
Másnap dél felé volt arra dolgom, a két szürke még mindig ott hasalt, most már a kőpárkányon, és várt. Este, amikor arra mentem, még mindig vártak. A Macskás Öregasszony nem jött. Nem lehetett tudni ki, miért nem jött. Nem tudni voltak-e gyerekei, volt-e családja, tartozott-e valaki máshoz is, mint a macskákhoz: Semmit nem lehetett tudni, csak azt, hogy nem jött.
Harmadnap még várták, negyednap a két szürke is eltűnt. Soha nem lehetett azután este látni őket arra, csak amikor az Idős Ember kiült a padra, a párkányon.
Nemsokára az Idős Ember is elment az Intézetből.
Újra látott már, mert a Mennyország lakói mindannyian látnak. Ő pedig oda került, mivel életében – jogtalanul, és érdemtelenül bár – de már itt a földön megjárta a poklot, megszenvedte nemhogy a saját nem létező, de a mások valós bűneit is.
A két szürkét soha többé senki nem látta. Se véletlenül, se aki nagyon kereste őket, az sem.
Talán megkeresték a Macskás Öregasszonyt. Hiszen annak lehetett más is, de nekik csak ők voltak. A nem látó Idős Ember, és a Macskás Öregasszony.
