Hárman vannak. Mindig hárman voltak, ma is. Rég láttam őket, elkerülhettük egymást, vagy az építkezés miatt máskor mentek. Amúgy mindig nagyon pontosak voltak, mint most is.
A Matróna, az Asszony, és a Kutya.
A Matróna korát megállapítani nem lehet, nagyon idős, nagyon vékonycsontú, nagyon hajlott, nagyon pici. Szinte csak a szemei izzanak, ahogy egyik kezével az asszony karjába kapaszkodva, másik kezével a görcsös botot markolva csoszog. Nem tudni az ujja görcsösebb, vagy a bot, mindkettő szikár, szikkadt, de kapaszkodnak rettenthetetlenül egymásba. A Matróna kemény, mint a gyémánt, az erőt nem tudni honnan veszi, de megy, viszik előre a szemei, amelyek élnek, és figyelnek.
Az Asszony lehet kb. 65-75 között bárhol. Csendes, hangja soha nincs, soha nem szól, soha nem int, néz. Befelé, és sehova másfelé. Csendben, némán befelé, miközben a karjával tartja a Matrónát, sosem vezeti, soha nem irányítja, mindig tarja, támaszként, kapaszkodóként. Megáll, ha a Matróna megáll, indul, ha a Matróna indul, ott van, tökéletes harmóniában mozogva, miközben sehol sincs. Valahol a nagyon messze seholban jár, pontosan navigálva az úton, egy másik dimenzióban él.
A Kutya olyan tacskóféle. Nagyon öreg, kutyában öregebb, mint a Matróna emberben. A hasa a földön – nem a kövérségtől, hanem a henger alak elöregedésétől, és behajlásától, a fülei lógnak, a lábait már nem tudja hajlítani. Úgy lépeget, hogy az egyik oldalára dönti magát, egyszerre az azonos oldalon lévő két lábát csúsztatja a földön előre, aztán a másik oldalra dől, és a másik oldalon lévő két lábával csúszik.
A Matróna, és a Kutya meg-megáll. Olyankor megáll az Asszony is. A Kutya pár lépés után nem bírja, kicsit leül. A Matróna érzi – nem látja, érzi – megáll. A póráz az ő botot tartó kezében van mindig, összetartoznak. A Kutya pihent, feláll, megindulnak. Aztán a Matróna fárad el. Megáll, megtámaszkodik a boton, és az Asszony karján. Olyankor kihuny a szeme izzása, eggyé válik a bottal, és a sötéttel. Akkor a Kutya is leül. Nem vakkant, nem mozog, ül.
Aztán a Matróna keze felerősödik a görcsös boton, ujjai szorítása ismét gyémántkemény bütyköket formáznak, és megindulnak újra. Az asszony némán, szó, és szinte mozdulat nélkül tartja a karját, és együtt lépdel velük.
Mennek, csendben, előre. Csossz-csossz, kopp-kopp, néha hallani a léptüket a ritkuló zajban. Lépkednek, csosszannak, mennek. Kisebbednek, el-el tűnnek a lassan elhaló fényben, olyanok, mintha a ködön lépkednének egy lejtőn felfele, alattuk a fénypára, felettük a csendes sötét.
Hogy honnan jönnek fél kilenckor a Szent István körút felől? Nem tudom. Talán megnézik a Margit hidat, amit a Matróna még 1935-ban is láthatott talán. Hogy hova mennek a Hollán Ernőn? Nem tudom.
Egyet tudok. Ha egyszer valamikor bármelyikük nem jöhet már, nem jön egyik sem. Soha, semmikor.
Akkor mindhárman együtt ellépkedtek a ködpárán felfelé, a fények, és a sötétség határán túlra.
