Az ember világszemlélete nem attól pozitív, hogy nem veszünk tudomást a valóságról. Vannak események, amelyeknek sem előzménye, sem folytatása, sem előjele, sem tanulsága nincs. Megtörténik, és kész.
Ezen ma elgondolkodtam – nem röhög, igenis – ahogy a troli megállójában álltam, és bambultam. A troli végállomásán beszélgettek, a troli még nem jött be. A lány lehetett kb. 25-27, a koros úr kb. 65-70. Nagy valószínűséggel a lány az unokája volt, a gyermeke akkor lehetett volna, ha úgy 40 évesen 27-nek néz ki. Ez elvileg megeshet, de nagyon nagyon ritka. A fordítottja gyakoribb.
A koros úr testes volt, nem kifejezetten kövér, de alaposan testes. Az arcán látszottak a hipertónia nyomai, nehezen mozgott, nehezen vette a levegőt. A ruhája kissé viseltes, de nem azért, mert nem lenne neki jobb, hanem azért, mert ő ezt szereti. Régi darabok, még jók, viseltesek ugyan, de tiszták, nem szakadtak, csak kopottak. Pont mint ő. Együtt kophattak meg, együtt maradtak magukra, és összenőttek.
A lány kifejezetten szép. Nem hírlapszépség, nem feltűnő, és nem szexbomba, egész egyszerűen szép. Tiszta, üde, rendezett. Semmi hivalkodó, semmi extrém, minden a helyén, és szépek, tiszták a szemei. Magabiztos a mozgása, csendes a szava, de tisztán csengő. Beszélgetnek, a koros úr elkísérte a lányt a troli végállomásához. A troli érkezett, a lány várakozva, az úr kicsit rémült szomorúsággal nézte: hát megjött. Tudta, hogy ez mit jelent. A lány mondta: – menj szépen haza, és ebédeljél, még nem is ettél, én megyek. Valószínű ő hozta az úrnak az ebédet, mert szatyor volt nála, és bevásárolt áruk. A troli megállt, a lány felszállt, kevesen voltak, leült a járda felőli ablakhoz. Az úr állt a járdán, és mondott valamit. A lány mondta: – ne, menj szépen haza ebédelni. De az úr felszállt a trolira – szerencséjére a troli pár percig állt a végállomáson, és leült a lány mellé. Elmegyek veled, mondta! Reménykedve kicsit, de lemondással, és félelemmel a hangjában, mert tudta, hogy mi lesz a válasz. A lány szelíden mondta: nem, menj szépen haza, és egyél végre. Mindjárt indul, szállj le szépen! Holnap újra jövök majd. Az úr szomorúan, és egyben megértően leszállt, megállt az előző helyen, és örült, hogy nem állt oda senki. Az indítócsengő megszólalt, az úr megrettent, és a reménytelen fájdalom ült a szemében, keveredve az elképzelhetetlen reménnyel. Mint a közért elé kikötött kutyának, aki nem hiszi ami történik, és nem akarja hinni, azt hiszi, hogy tévedés, és reméli, hogy a rossz álomból mindjárt felébred. A troli elindult, az üres fájdalom felült a hátsó lökhárítóra. Integetett a lány, integetett az úr, aztán már csak az álldogáló ember egyre távolódó sziluettje látszott. Megvár ő még vagy három buszt, mire felcsoszog lihegve, fújtatva a közeli lakásához, előveszi a lány által hozott ebédet, ami addig volt jóízű, amíg a lány ott volt, és ő már jóízűen nem kóstolhatta meg.
A lány öt megálló múlva leszállt, just like me. Gyalog húsz perc. Csomagjait kézben fogva keresztülvágott a parkon, eltűnt a 10 emeletes házak valamelyikébe. A családjához – gondolom – akik szintén várták. Az arcán ugyanaz a tisztaság, ami öt megállóval előbb.
Öt megálló, gyalog húsz perc. A koros úrnak a Föld másik fele. Ő itt várja a Föld ezen felén a holnapot, ami neki a következő évszázad. Arra már nincs ereje, hogy “macsómód” búcsúzzon, hátra se nézve beforduljon a sarkon, de arra sincs, hogy kiszórja az egyedüllét keserűségét. Arra még van, és lesz is, hogy elviselje, és tudja, hogy bár jó volt húsz másodpercig a trolibuszra felszállva a lány mellé újra leülni, neki le kell szállnia. Mert ez már nem az ő járata.
De vár holnap, és bár öt megálló, és gyalog húsz perc, mégis Föld másik fele, és egy évszázad, de akkor is vár. Kettőre lemegy a végállomáshoz, és vár kb. négyig. És örömmel teszi.
Mi egyebet tehet? Ennyi maradt.
