Még mienk a Nap, a “sárgolyó” – ami persze egyáltalán nem sár, sőt – még nem fordult el annyira tőle, hogy itt ne jusson belőle. Őszi Nap ez már, de hát bizony örülni kell az őszi Napnak is, mert ha nem fú a szél, még melege is van, fénye ragyog, és illúziót hoz a pulóver, vagy a kiskabát alá. És legfőképpen nagy erénye, hogy gyönyörűen átragyog a fröccsös poháron, és aranysárga fényjáték vidámítja, melegíti a szemet is, a fröcsike meg a belsőt is.
Az öreg kőműves ott ült a megálló büfé melletti “kerthelységben”, ami persze egy szalettli szerűség, csak épp oldalai nincsenek. Teteje van, ázni nem áznak, de a Nap be tud ragyogni a kicsit kopott, kicsit ócska, de azért “működő” műanyag asztalokra, székekre. Ott ült a kőműves, előtte aranylott a fröccs a 3 decis pohárban, 37 éve ismerem, akkor olyan jó negyvenes lehetett. Emlékszem rá, mint a szél állította az állványokat, ő már akkor a bilincses csőállványt használta, ment fel rájuk, mint a macska, húzták fel a B30-as blokktéglát, a hosszú léccel egy mozdulattal hozta zsinórba, egy koccantás, és a tégla süppedt a malterba, soha nem mélyre, soha nem magasra, aztán egy koccantás a léccel a tetejére, már síkban is volt, pedig a B30-assal rohadt nehéz volt jól dolgozni, egyenetlen, nem volt egyforma, néha túlégetett, és könnyen törött. Ha törni kellett, akkor mint a sebész, olyan pontosan egy karcolás, egy koccantás a kőműveskalapáccsal, és pont akkora, és pont olyan darab tört le, amekkora, és amilyen kellett. Aztán kívülre kantlitégla, belülre zsalu – tudta ő fejből mi a hőhíd, nem kellett hozzá vastag “egyetem” – vasalás, felhúzták a betonkoszorút, jöhetett a glejtnire a bokréta.
No, azok az idők elmúltak, 37 év az 37 év, és a világ is más, idegen. Nagyon idegen. De a büfé, a terasz, és a fröccs, az még ismerős. Hát a napsütésben – meg ha nincs Nap akkor is – kijön úgy – gondolom – 10 felé a büfébe, kikéri a fröccsöt, elüldögél. Az ismerősöknek int egyet, azok visszaintenek, soha nem iszik senkivel, magában ül, illetve dehogy magában, az aranysárga fröccsel.
Intettem neki, visszaintett. Szó nem esett, én mentem tovább, ő ült tovább. Minden nap ez történik, mindig azonos időben megyek arra, aztán vagy tíz perc múlva vissza.
Így megy ez több éve, napról napra. Télen benn a kis büfében a sarokülés az övé.
Úgy kb. egy óra tájban minden nap megjelenik egy régebben ifjabb, ma 14 körüli fiúcska, régebben iskolatáskával a hátán, mostanában sporttáskával. Nem szól, odaáll a megállóhoz, nekitámaszkodik az oszlopnak, és vár. Télen benyit a büfébe, ránéz a kőművesre, és becsukja maga után az ajtót. A kőműves ahogy meglátja a kissrácot, ha van még fröccse, akkor elhörpöli, ha nincs már, akkor feláll, biccent, és elindul. Odaér a gyerek mellé, egy pillanatra megáll, nem szól semmit. A gyerek sem szól semmit, elindulnak a zebra felé. A gyerek mindig megfogja a zebránál a kabátját, nadrágját a kőművesnek, amikor elengedi, elindulnak. Átmennek az úton, és elindulnak befele az utcában. A kocsiúton mennek, nem forgalmas utca. Nem beszélnek, az öreg lassan csoszog, a srác pedig néha el-elrúg egy-egy utcán heverő konzervdobozt, miközben figyel, jön-e autó. Ballagnak, mennek, amíg el nem érik az első balra vezető utcát. Ott befordulnak, és eltűnnek a szem elől.
Minden alkalommal, de minden alkalommal, amikor a sarokra érnek megállnak, a befordulás előtt, és a kőműves egyszer – de csak egyszer – a gyerek vállára teszi a kezét, majd leveszi, és indulnak tovább.
Minden nap, és mindig ugyanakkor. A hátitáskától a sporttáskáig, szó nélkül, csak a test, és a járás beszél.
Összetartoznak.
Ma újra így volt, és adja Isten, hogy holnap ismét így legyen.
