Apollinaire-ről eszembe jut, hogy tulajdonképpen az életem is, meg rengeteg minden az életben, csak villanás, félbehagyott történet, aminek a kezdeténél van a vége…
És ez így jó, ez így van rendjén.
Eszembe jutott a fekete lány, nagyon szép arcú, és nagyon szomorú.
Még valamikor nyáron, a ragyogó napsütésben kóboroltam a városban, az egyik olyan utcában, amelyik a szórakozó helyek utcája, gyalogos utca.
Ott van sok kiülős, vászontetővel, mindenféle napsütötte, és árnyékos megpihenők, színesek, kedvesek, amelyekben ki újsággal, ki egy pohár sörrel, vagy vízzel, ki süteménnyel, ki könyvvel, ki rádióval, ül, és beszélget, vagy pihen.
Mindenki nézelődik, és csacsog, esetleg telefonál.
Kivéve a fekete hajú lányt.
Előtte nem volt sem víz, sem sütemény, semmi. Nem mosolygott, nem nézelődött, csak nézett. Valahova el, nagyon messze, talán belülre. Igen, belülre. A szeme hétrétegű volt, a lelke volt a hetedik réteg, és befele nézett.
Ha nem a lelke felől nézted, semmit nem látsz belőle. A külső rétegekben csak azt látod, amit ő akar, vagy azt, hogyan tud fájni, örülni, vagy éppen eltaposni.
A haja csillogott, a szeme hatalmas volt, egész egyszerűen szép volt.
Néztem, csendben, nem tolakodóan, és észrevettem, hogy két óriási könnycsepp indul el a szeme sarkán.
Én tudom, a könnyekért soha nem kár.
A könnyek megváltanak, felemelnek, tisztává tesznek, új kezdetet adnak, új ragyogást szülnek.
A könnyek sója a lélek keserűsége, vagy öröme, mert keserűségnek és örömnek ugyanaz a forrása.
A könnyek elrepítenek, a könnyek felszabadítanak, a könnyek könnyebbé tesznek.
A könnyeknek az a dolguk, hogy először megcsillanjanak a szemben, aztán fényessé tegyék a szem alatti árkokat, aztán egy-egy tétova és bátor közülük lehulljon a járomcsonton, aztán a bátrakat zúdulva kövessék a többiek, vállad rázkódva, szavad fennakadva, orrod folyva, nyálad csorogva alkossanak soha nem felejthető, mindig égő, de megtisztító áldott nedvet.
Könnyek nélkül nem tudsz élni.
Ha befele folynak, akkor sem.
Csakhogy valahogy megfájdult tőle a lelkem.
Szólni mit is szólhatnék Tenni mit is tehetnék? Ügyet sem vetett rám, miért is tette volna?
Álltam az utcán, néztem, és szomorú lettem.
Nem tudom miért, és mitől, nem tudom, honnan jutott eszembe, odamentem az utcai jégkrém árushoz, és vettem egy nagy, és színes csomagolású jégkrémet.
Átléptem a kerthelységet határoló kő virágládán, és letettem elé az asztalra, anélkül, hogy bármit mondtam volna.
Egy pillanatra megálltam, rám sem nézett, s a fejét sem fordította felém, de nem is húzódott semerre.
Ült, és a könnyek némán gördültek le az arcán, már a szája szegleténél is elmenve az álla alatt gyűltek csapatba.
Néztem még egy fél percet, és mozdultam, hogy elindulok.
Nem nézett rám, de a két szép keze közé fogta a színes papíros jégkrémet, mint egy gyerek a maciját, tartotta egy pillanatig, majd elkezdte a papírját felbontani.
Elindultam az utcán.
Nem néztem hátra. Szerettem volna remélni, hogy felszáradnak a könnyek, de tudni nem akartam, így lesz-e vajon.
