Mindenkivel előfordul, hogy néha elege van mindenből. Nem haragszik senkire és semmire, de jó lenne elszökni, elbújni valahova, nem csinálni semmit, csak lenni, és várni amíg a felhők eloszlanak a feje fölül. Néha velem is megtörténik, ilyenkor beülök az autóba, és megyek. Nem tudom hova, nem tudom miért, csak megyek, egyenesen és kanyarodva, ahol és amikor a pillanat úgy hozza. Aztán mikor úgy érzem megérkeztem, megállok.
Gyerekként is előfordult, hogy bántott valami, nem úgy sültek el a dolgok ahogy szerettem volna, de nem akartam, hogy a szüleim lássák ha sírok. Az olyan dedós dolog… Dühös meg nem lehettem, mert hát a gyerek az csak gyerek, ne dühöngjön. Ilyenkor felpattantam a bicómra, és csak tekertem, hol a patakra, hol a közeli erdőbe. Ott kerestem egy helyet, ahol jól kibőghettem magam. Aztán mikor eléggé kisajnálkoztam magam, a biciklim visszapillantójában megvizsgáltam, hogy a szemem árulkodik-e valamiről, és szépen hazatekertem. Ha csak dühös voltam, mindig találtam ott egy követ, egy bokrot, amit addig püfölhettem, amíg úgy nem éreztem, hogy megnyugodtam. Mikor hazaértem, anyám megkérdezte, hogy hol voltam. Csak annyit válaszoltam, bicóztam egy kicsit. Néhány eset után anyám már alighanem tudta mi történik ilyenkor, hiszen sosem bicóztam csak úgy, mindig vagy valahova, valakivel, vagy valakihez mentem. Ha csak annyit mondtam, hogy bicóztam egy kicsit, anyám már tudta, valami baja van a gyereknek. Sosem mondta ugyan, nem is kérdezett, de tudta. Ilyenkor bementünk a konyhába, majd odatett egy lábasban tejet, és főzött egy adag tejbegrízt. Melegen, cukorral és fahéjjal szórva, hogy az beleolvadjon a grízbe. Így szerettem. Én az asztal mellett ülve vártam amíg elkészül. Nem szóltunk, sem én sem ő. Nem erőltette, hogy beszéljek. Majd ha úgy érzem, elmondom mi a baj. Mire a gríz elfogyott, mindig megoldódott minden. Sok tejbegrízt megettem mire felnőttem.
Miután elköltöztem otthonról, és nem volt még családom, sok csalódás ért. Az egyik ilyen alkalommal beültem az autóba, és ahogy szoktam, csak mentem. Nem tudtam hova, nem tudtam minek, csak mentem. Később sokféle helyen kötöttem ki az ilyen autózások alkalmával, hol egy tóparton, hol egy mező közepén, hol egy barátnál, ismerősnél. Szóval beültem, és csak mentem, amerre vitt az út. Amikor úgy éreztem egy kereszteződésben, hogy kanyarodnom kell, akkor kanyarodtam. Este volt már, sötétedett. Bámultam az utat, és a fejemben ezer meg egy gondolat cikázott. Jócskán elhagytam már a várost, de eszembe sem jutott megállni. Még nem érkeztem meg. A célt ugyan nem ismertem, de nem is érdekelt. Teljesen besötétedett, követtem a felezővonalat, ha szembejött valaki akkor hunyorítottam, és közben jól megbeszéltem magamban a dolgokat. Egyszer aztán bekanyarodtam egy kicsike poros utcába, és az autó megállt. A reflektor fénye megcsillant valamin. Egy tábla. Diófa utca 4. Hazaértem. Ott álltam az apám háza előtt. A táblát még apámmal vertük egy bádoglemezből mikor suhanc voltam. Emlékszem, sokáig fekete volt a köröm az egyik ujjamon, mert nem mindig oda ütöttem a kapapáccsal ahova akartam. Leállítottam az autót, és még ki sem szálltam, már kapcsolódott is a villany. Anyám, egyik kezével a hálóingjét összefogva, másikkal a korlátba kapaszkodva óvatosan lépdelt a lépcsőn.
-Te vagy az, fiam?
-Hogy kerülsz ide ilyen későn?
-Csak autóztam egy kicsit.
Anyám nem szólt egy szót sem, csak dugta a kapukulcsot a zárba, és már csoszogott is befelé. Egy kicsit még kint maradtam, hogy összeszedjem magam, aztán követtem. A konyhába érve, már forrt a tej a lábasban. Anyám nem szólt egy szót sem. Kitette a fahéjat meg a cukrot az asztalra, majd odalépett, és kezével megborzolta a hajam, pont úgy, mint gyerekkoromban.
