Valamikor a kilencvenes évek eleje – közepe lehetett. Inkább a közepe. Igazából pontosan nem tudom már, hisz ami olyan régen volt, az hogy harminc, vagy negyven éve volt, egybemosódik.
Az, hogy hol történt, arra pontosan emlékszem. A konkrét hely már nincs meg, illetve nem kocsma működik ott, mint akkor. Még annak idején meg-megfordultam korábbi szűkebb pátriámban, azon a környéken, ahol felnőttem. Többek között a Mester utcában is, az Ipar utca magasságában. No, ott volt egy kocsma, nem lepukkadt, nem szakadt, de nem is hivalkodó, szolid, becsületes kocsma, hátul hat nagyobb asztallal, és elől állópultokkal, és hát az elengedhetetlen bádogpulttal, ahol a csapolás és a kiszolgálás nemes tevékenysége folyt. Nem felszolgálós kocsma volt, az ember a pultnál elmondta mit is akar, aztán amikor megkapta, fizetett, és odavitte az asztalok közül valamelyikhez, leült, ha nem volt üres asztal, megkérte aki(k) ott ül(tek), hogy hadd tegye le magát, és elfogyasztotta amit kért. Volt, aki nem fáradt evvel, odaállt az állópult mellé, bedobta az anyagot, és ment tovább. Volt, aki leült és pihent, a söre, vagy az itala mellett. Voltak olyanok is, akik kikérték az italt, a csapos feljegyezte, és amikor elmentek, akkor fizették ki egyben. Szóval egy tisztességes, békés, nyugodt kocsma volt, oázis a forgalom sivatagában.
Nem túl sűrűn, kéthavonta ha jártam arra, de ha arra mentem, mindig beültem egy sörre. Óh nem, nem 3,50 volt már a korsó sör, nem bizony, volt az akkor már 10,50 is, de jólesett. Üldögélni is, semmit tenni is, meg csak úgy bámulni is.
Volt egy-két vendég, aki arcról ismerős volt. Volt, akivel bólintottunk is egymásnak, de nem volt haverkodás, semmi, csak biccentés, hogy adjon Isten!
Többször láttam ott délutánonként egy embert, szinte kivétel nélkül egyedül ült egy tölgyfaasztalnál, csendben, szépen nyugodtan, maga elé nézett, az asztalon egy korsó sör volt, a sör mellett egy féldecis pohárka, immár üresen, ebből lehetett tudni, hogy „söralátéttel” fogyasztotta a sörét. Az asztal maga a klasszikus kocsmai asztal, tömör, lakkozott fa a teteje, tömör formára igazított falap a két lába, a lábak középen hosszában egymáshoz merevítve. Masszív darab volt mindegyik, legalább 60 kiló egyenként, nemhogy könyökölni, de akár aludni is lehetett volna rajtuk.
Az ember korra lehetett kb. 45-50 között, közelebb a 45-höz. Meglehetősen szikár, felesleges dekák sem voltak rajta, csak izom. Mindig a Johny Cash jutott róla eszembe amikor megláttam: „a szegény ember nem sár, csak izom és vér, csak izom és vér, és csontos kéz…”. Többször láttuk egymást előtte, „bólintó viszonyban” voltunk, azaz ha láttam, biccentettem, ő visszabiccentett, és kész. Annyit tudtam róla, hogy a közeli – hajdan volt gőzmalom épületében – raktárban dolgozik, és zsákol. Ez annyit jelentett, hogy ha jól emlékszem még a gabonaraktárak közraktárként működtek, és ott hozta-vitte a zsákokat, amik bizony tekintélyes súlyúak voltak. Igen, akkor már régen nem volt működő Duna-parti Pályaudvar, csak a vasúti sínek, és valószínű teherautóról pakoltak le, és fel, illetve vitték fel a zsákokat az épületbe a raktárakba.
Ült, és itta a sörét. Kikértem én is az enyémet, leültem a korsóval egy üres asztalhoz, mert volt, és akkor vettem észre, hogy a kocsmába beállítottak játék-automatát, és nyerőgépet is, egymás mellé, nyilván a nagyobb forgalom reményében. Ez nem is lett volna baj, csak megérkezett négy, vagy öt huszonegy – két éves fiatalember, elég zajosan, és a sörüket kikérve a játék gépet, és a nyerő automatát birtokba vették. Joguk volt hozzá, hisz azért volt ott. Viszont nagyon hangosak voltak, kiabáltak, valóban rettentő zajt csináltak. Az ember felállt, odament a csaposhoz, és mondott neki valamit, majd visszaült a söréhez. A csapos kijött a pult mögül, és odament a fiatalokhoz, hallottam, hogy megkérte őket, hogy kicsit csendesebben legyenek, mert zavarják a többi vendéget. Mitagadás, valóban zavaró volt a hatalmas ricsaj, amit csináltak. Valamit válaszoltak, egyszerre hárman, a csapos visszament, de a zajongás folytatódott. Nem sok idő telt el, az ember felállt, és ő ment oda a fiatalokhoz. Azt pontosan hallottam, hogy valóban, nyugodtan, szép szóval megkérte őket, hogy legyenek csendesebben, mert a flipper gép állandó csilingelése, a másik gép hangja, plusz az ő állandó kiabálásuk zavaró, és ő kicsit pihenne a söre mellett. Nem nagyon ügyeltek rá, valamit válaszoltak, de lehet jobb lett volna, hogy inkább nem mondtak volna semmit. Az ember visszaült a helyére, a söre mellé.
A következő percben a nyerőgépen kijött három alma, vagy barack, vagy mi, és elkezdett a pénz kipotyogni. Valami hatalmas ováció tört ki, nagyon nagy kiabálás, tényleg kakofónia.
Az ember egy szó nélkül felállt, kiitta a sörét, és letette a korsót a mellette lévő asztalra. Utána megfogta a két oldalánál a kocsmai asztalt, és felállította a rövidebb élére. Majd a felállított asztalt egy lendülettel a feje fölé emelte, egyet lépett előre, és úgy ahogy volt, belevágta a játék és nyerőgépekbe. Az asztal biztos volt vagy hatvan kiló, úgyhogy ami az útjába került, azt mindent vitt. A fiatalok el tudtak ugrani, de a játékgépek nem.
A csörömpölés zaja után döbbent csend lett. Ebben a csendben az ember odament a bádogpulthoz, letett rá egy ötszázast a söréért és a felesért, és szó nélkül kiment az ajtón.
A néma csend maradt. Az én fejemben ismét a Johny Cash nóta pár sora kúszott be:
„Aki jönni lát, jobb, ha félrelép
Volt, aki nem tűnt el, s már a csontja sem ép
Az egyik öklöm vas, a másik acél,
Ha nem talál el jobbról, akkor balról elér.”.
Mivel az én söröm már ki volt fizetve, felálltam és a még mindig döbbent csendben kimentem.
Többé nem jártam ott.
