Egy építkezésen dolgozom. Nemrég még egy másikon dolgoztam, de az sem volt más, csak másik. Hajnalban felkelek, elbotorkálok valahogy a konyhába, majd megpróbálok hangtalanul elkészíteni egy életet adó kávét, ami ad némi energiát, egy kis reggeli löketet. Nem is a koffein az ami hat, inkább a megszokás, a tudat, mert amint az üvegpohár az ajkamhoz ér, már érezni is vélem a hatást.
Egy korty kávé, aztán egy cigaretta. Szigorúan a teraszon, mert a családot nem terheljük a saját hülyeségünkkel… Egy nagy slukk, egy korty kávé, kicsi köhécselés, majd ugyanez ismétlődik, amíg minden el nem fogy. Régebben mohóbban ittam a kávét, aztán persze bosszankodtam, hogy a cigaretta felénél sem járok, de már elfogyott. Mára már rutinszerűen egyszerre fogynak el. Ekkorra már egészen ébren vagyok, elintézek még ezt-azt, aztán indulás munkába.
Táska a vállra, és éppen csak sikerül a kapun kijutni, mire az autó megérkezik. Ugyanaz az autó és ugyanazok az emberek, minden nap. Nem szeretem őket de nem is gyűlölöm. Fiatal koromban azt gondoltam, a munkahely remek lelőhelye a barátoknak. Ma már ezt is másképp látom, ma már annyival is beérjük, ha nem vagyunk rosszban. Beülök, síri csend. Van aki alszik, van aki csak bámul kifelé az ablakon. Hajnal van. Nincs minek örülni. 100 km megtétele után, éledezik a társaság. Megállunk egy boltnál, megvesszük a reggelit. Mindig ugyanott és szinte mindig ugyanazt. Teljes szívünkből utáljuk már az összes péksüteményt, az összes felvágottat, de enni kell, így hát némi undorral az arcomon, de kikérem a magam 7 zsömléjét, 7 vastagra szelt fokhagymás felvágottal. Ha vastag, nem kell vaj. Józsi nem foglalkozik ilyenekkel, neki az asszony pakol, ő azt eszi ugyanazzal az undorral, de a zsebpénzét saját kedve szerint költi, így ő zsömle helyett egy kicsi keserűt, felvágott helyet meg egy sört vesz.
Mikor túljutunk a reggelin, van még egy pár perces utunk az építkezésig. Megérkezünk. Már sokan ott vannak, nagy építkezés. A legtöbben épp nyújtózkodnak, mások még az autókból lógatják a lábukat, de lassan mindenki összeszedi magát, és elindulunk a reggeli eligazításra. Erőltetett menet, csak kullognak az emberek, csoszognak, húzzák a lábukat. Néha egyikük köp egyet, ezzel is kifejezve lelkesedését. Én ilyenkor már fitt vagyok, talán ekkorra hat tényleg a kávé, vagy a reggeli szénhidrát, de az is lehet, hogy ekkorra már elfogadom, hogy ez a nap is elkezdődött.
Megvolt az eligazítás, lehet menni dolgozni. Ilyenkor látható milyen leleményes nép is vagyunk, mindenkinek akad valamilyen kifogás. Van aki wc-re igyekszik, van akinek a dereka fáj, van aki a kocsiban felejtett valamit, és olyan is akad akinek egy csavarral van valami baja. A lényeg, hogy legyen valami menekülő út, ne kelljen még kezdeni.
Aztán 1-2 órával később már mindenki elfogadja, hogy mégiscsak azért jöttünk, hogy csináljunk valamit így lázas munka folyik, egészen 11-ig. Akkor valahogy megáll az idő. Nincs még ebédidő? Gyakran elhangzó kérdés a következő 30 percben. Aztán 11:30-kor mindenki elindul, mert bár csak déltől van ebédidő, de van aki wc-re megy, van akinek a dereka fáj, van akinek a kocsihoz kell elmenni mert ottfelejtett valamit, akinek meg mindene megvan és wc-re sem kell mennie, annak meg nem jó a csavar.
Elővesszük a reggel megvásárolt felvágottat meg a zsömlét, és mivel igen éhesek vagyunk, most undor nélkül el tudjuk fogyasztani, bármi is legyen az. Józsi is megissza a reggel vásárolt sört, büfög egy nagyot, majd bejelenti: reggel óta erre vártam! Sanyi egyik kezében egy befőttes üveg, benne hideg kávé, mert ő csak a kotyogósat szereti, a másik kezében egy piros nyelű bicska, aminek a hegyével a fogai közé szorult kolbászdarabkákat piszkálgatja. Nem szeretjük mikor Sanyi kolbászt ebédel, mert egész délután emlékeztet rá mindenkit, pici apró büffentések formájában. Van velünk egy fiatal srác, ő felel a többiek kávéjáért, cigijéért, mert neki még jó a lába, könnyen elszalad a boltba, amíg a mesterek megpihennek ebéd után.
Mikor letelt az ebédidő, mint a vert hadak, a világ fájdalmával az arcukon, visszavánszorog a brigád a munkahelyre. Fáj minden lépés, mindenki elátkoz mindenkit, megrendelőt, főnököt, a Jóistent, hogy legalább az eső esne, de nincs mese, valahogy szépen lassan, de vissza kell zökkenni a munkába. Kb. 1 órát tart ez a nyomorúság, majd egészen megindul a munka, már nem rövid a csavar, nem hiányzik a 6-os fúró, és a létra is pont olyan hosszú mint amilyennek lennie kell. Délután 4-re viszont minden erő elfogy. Józsi, hogy mindenki tudtára adja, hogy ő bizony befejezettnek tekinti a napot, énekelni kezdi Balázs Fecó dalát: „ami félig van kész, az ma félig marad”. Keserves óra következik, talán a legkeservesebb az egész nap alatt. Nem akar 5 óra lenni. Feri ötpercenként megpöcköli az óráján az üveget, hátha csak megakadt. Jó lenne még egy cigi, hátha azzal elmenne pár perc, de nem lehet, akkor nem marad otthonra. A zsiványabbak ilyenkor eltűnnek. Ki ide, ki oda, csak ne kelljen pakolni.
16:45. Indulhatunk a raktárhoz. 15 perc. Be kell osztani, mert korán sem szabad odaérni, de lekésni se kellene a hazamenetelt. Ballagunk, csendben, csoszogva, mintha ólomból lennének a bakancsok. Hátul megyek. Onnan mindent látok. Látom a meggyötört testeket. Mindenki idősebb tőlem, kivéve a „gyereket”. Nézem őket, és nem akarom, hogy pár év múlva nekem is csak ennyi energiám maradjon nap végére. Valamit lépnem kell. De mit? Leszámítva a fokhagymás felvágottat, szeretem ezt a munkát, szeretem a szakmámat, de nem várhatom meg, amíg én is testi és lelki nyomorékká válok mint a többiek…
Aztán eljön a délután 5 óra. Megkapjuk az engedélyt, mindenki mehet haza. Az autó úgy 100 méterre parkol. Elindulunk, és megtörténik a csoda. A teljes brigád, mint főnix madár a hamvaiból feltámad. Most valahogy senkinek nem fáj semmi, mindenki úgy szedi a lábát mintha az életért futna.
A szomorú felismerés, hogy tényleg azért futunk. Elérünk az autóhoz, beülünk, majd irány haza, amilyen gyorsan csak lehet. Mindenki siet. Van aki a sörösüveg mellé, de legtöbben a családhoz. A kocsiban szinte karneváli a hangulat, mindenki örül, lelkes, szól a zene, mennek a témák ki mit csinál még ha hazaér. Aztán persze este hét óra mire megáll az autó, ugyanott ahol reggel. Vacsora, a gyerekek fejét még egy kicsit megsimogatjuk, aztán annyi. Elment a nap. Sebaj, majd holnap. Holnap ha előbb hazaérünk…
Másnap este 5-kor megint futunk. Futunk azért az órácskáért, futunk a sörünkért, a nélkülünk felnövő gyerekeinkért, a soha meg nem valósuló terveinkért, futunk az otthon hagyott életünkért.
