A férfi a végállomáson leszállt a trolibuszról. Úgy 70 körüli, korához képest jó mozgású, nem testes, sőt, kissé talán szikár. Hátizsák rajta, és elindult az utcasarok felé. Már a trolin eszébe jutott, hogy megnézi a sarkon a cukrászdát, hátha nyitva van még, ugyan pár perc, és nyolc óra lesz, de hát vannak még csodák, a cukrászda nyolcig van nyitva, hátha nem húzták még le a rolót.
Valahogy szeretett volna egy Islert elrágcsálni, olyan jó csokisat, a közepén a lekvárral.
Szerencséje volt, a cukrászda ajtaja még nyitva volt, arra számított, hogy ilyenkor már nincsenek sokan, hamar tovább tud állni. Mielőtt belépett volna, ellenőrizte a zsebében lévő aprópénzt, elegendő-e, bár a súlyából ítélve biztos, hogy elegendőnek kellett lennie. Tudta, hogy ilyenkor zárás körül az eladók már nyafognak, és fintorognak, ha valaki nem az előre kiszámított összeget adja, és pénz visszaadással „terheli őket”. Volt benne rutinja, bár mindez nem nagyon érdekelte.
Belépett az eladótérbe, nyugtázta, hogy a kiadóhelyen egy idősebb hölgy álldogál, és a süteményes pultot nézegeti. „Ez jó”, gondolta, és egy másik pillantással azonnal felmérte, hogy Isler is van még, tehát a tranzakciónak nincs akadálya. Az üzlet még nyitva, Isler még van, aprópénze is van, ki is készítette, mi lehet a probléma? Semmi.
Hacsak az idős hölgy nem. A hölgy korát pontosan megmondani nem lehetett, de bizonyosan nyolcvan felé járt. Kicsi, hajlott, madárcsontú, az arcán feszes, cseppet pergamenszerű a bőr, a haja bár rendezett, de nagyon vékony szálú lévén kissé kusza már. A tartása elég hajlott, bár lehet, hogy csak azért, mert lehajolt, hogy a süteményes pultban lévő maradék készletet felmérje, és válasszon. Az egyik kezében, nagyon vékony, és kissé göcsörtös ujjai valószínű a pénzt szorongatták, a másik kezében egy nem túl nagy táska volt, vélhetően az iratai, és a női táska kincsei.
Vele szemben az eladó, talán 20 éves, nem ellenszenves, de nem is kedves, arcán a bosszúság nem nagyon látszódott, de érződött. Zárt volna már be, ment volna el, hisz neki műszak vége volt, ki tudja, lehet, hogy este 6 óra óta erre a pillanatra várt. Lehet, hogy várta valaki valahol, lehet, hogy csak egyszerűen unta rohadtul az egészet, és már menni akart. Erre ott van neki ez a két öreg, pont zárórakor.
Az idős hölgy csak hallgatott, és nézett. A lány alig leplezett ingerültséggel megszólalt.
- Most akkor mit tetszik kérni néni?
- Azt a krémest kérem – mondta a hölgy, nagyon vékony, és alig hallható hangon.
- Néni kérem, már harmadszor mondom, hogy sima krémes nincs, az francia krémes.
- De az krémes, én azt szeretném – és kinyitja az addig görcsösen szorított ujjait, a markában három darab százforintos lapul, a kissé izzadt, és a pénztől cseppet megfeketedett bőrű tenyerén.
- Néni kérem, mondtam már, hogy az francia krémes 410 forint, arra a 300 forint nem elég!
- De nekem ennyi pénzem van, csipogta csendesen a hölgy. És valóban, biztos nem volt neki több.
A férfi enyhe bosszúságot érzett először, majd azonnal elszégyellte magát, saját maga előtt. De belátta, hogy ha még azon az estén Islert akar enni, akkor meg kéne ezt a problémát oldani. Arról szó sem lehetett, hogy a hölgynek pénzt adjon, az sértés lett volna, arról sem, hogy bármilyen módon a leánynak elmagyarázza, hogy a cukrászda nem amiatt a 110 forint miatt fog tönkremenni, mert ha erre magától nem jött rá, ezt a magasságot nem fogja megugrani, így hát más megoldást választott. Amíg a hölgy csak nézte az óhajtott süteményt, kivett a táskájából egy ezrest és odaszólt a leánynak, mutatva neki az ezer forintot!
- Kisasszony, ne haragudjon, de én úgy látom innen, hogy ott van még egy hagyományos krémes, csak onnan bentről nem látszik, mert nagyon elbújt a többi süti alatt!
- Nincs már, megnéztem – mondta a leány, de aztán valahogy leesett neki, és ismét szólt
- Várjon egy kicsit, megnézem újra! – és úgy tett, mint aki keres.
- Valóban, ez az egyetlen darab maradt, de jó, hogy kiszúrta, onnan jobban látni!
A felismerés lendületével kivette a francia krémest, szépen becsomagolta, egy kis füles papírzacskóba is beletette, odaadta a hölgynek, és elvette az izzadt, kicsit reszkető kezekből a három százast. A férfi kért egy Islert, aminek darabja 250 forint volt, odaadta az ezres, és egy ötszázast kért vissza, egyetlen pillanat alatt megkapta, és már mehetett is tovább.
Amikor kilépett a cukrászdából, az idős hölgy már pár métert haladt a sarok felé. Lassan, aprókat lépve, szinte csúsztatva a lábait a járdán, egyik kezében a táska, másik kezében féltve, óvva, gondosan tartotta a füles papírzacskót, benne a francia krémest, hiszen tudta, hogy a táskába nem teheti, mert összenyomódik, neki azt sikerrel így kell hazáig vinni.
A férfi mielőtt továbbindult, csak arra gondolt, sikerüljön neki, hisz az élet nagyon kicsi dolgoktól lesz édes, és a hölgynek megvalósult egy elalvás előtti álom. Aztán megfordult, és ment tovább a maga útján. Kettőt sem lépett, és a háta mögött hallotta a cukrászda rolója leengedésének a zaját.
