Megküzdök az elalvással. Mindig úton vagyok, és úgy aludni nehéz. De ha alszom is, velem jön a fél hármas tehervonat, behallom a vasútról a kattogását.
Mindig hallom.
Ha alszom, akkor is.
A hajnali teher maga az élet.
Robog, ritmusa van, ütemesen kattog a váltón minden kocsi minden kereke, viszi a terhet, egyforma sebességgel halad, ha tele van, ha üres, ha sok a kocsi, ha kevés, előtte a nem látható, csak sejthető világ. A fénye csak annyit világít előre, hogy tudja mi az, amit nem kerülhet el, ami rohan feléje, de tenni bármit tesz, csak csökkenteni tudja a csattanást. A fények, amik felé rohan, oly közelinek tűnnek, de valójában lehet, hogy soha el nem érhető csúcsokon pislákolnak. Vagy nem látható fények, amik váratlanul bukkannak fel a röviden belátható horizont mögül.
Múltja nincs, az állomások, amiket elhagyott már sehol sincsenek, fényük, melegük utól nem éri, soha, semmikor úgy, és olyannak nem látja őket, voltak, villanásra fényt és meleget hoztak, elrohantak, és utánuk zúdult az út.
Visszatérés nincs, emlékek nincsenek, csak az út, mindig, és mindörökké. A ritmus, az út ritmusa, a sínek és a kerekek kattogása, az elrohanó fények, a soha nem látott és mégis jól ismert világ, a köd, a nyirkosság, a minek, miért.
Csak, mert visznek a sínek, mert arra mennek, mert menni kell.
És egyszer valamikor, majd amikor már nem tud, vagy nem akar rohanni, amikor megáll valahol, kirakodják, félretolják egy iparvágányra, és ott lassan szétrohad.
Futna még, tudna még, de már nincs kivel, nincs hova, nincs miért. Nincs teher, nincsenek állomások, nincsenek fények, csak az iparvágány csöndje, a derékig érő fű, a hajdan fényes, ma rozsdakopott sínek, a morzsalékos kőzúzalék, a lecsöpögött olaj, egy-egy rajta befészkelő sánta macska, nyomorult, de menedéket találó, és már fel sem emeli az ütközőjét, ha a kettes vágányon a csili-vili, de hetek alatt széteső csillogó vagonok elszáguldanak.
A hajnali teher, maga az élet.
Ha alszom, akkor is bennem zakatol.
Menni kell, mert az út maga az élet, és az élet az út.
