A minap a vasúti szárnyvonalakról már egyszer eszembe jutott, de most ismét…
A történet egy nyáron kezdődött. Azt hiszem, most véget ért.
A HÉV megállóban ott áll az Öregember. A kora meghatározhatatlan, 80 és 90 közt bárhol lehetett volna, de később kiderült, hogy 85 volt. Áll, görcsös fabotra támaszkodva, de áll. Szürke nadrágban – éle van – bár a nadrágszíjat már csak összecsomózza elől, bekapcsolni nem szokta. Az inge kicsit gyűrött, de tiszta. Az arca százezer keserű ránca fekete borostával tele, a szeme kissé savószínű, áll. Leülhetne – mondja neki egy asszony – de ő nem ül le, tud még ő állni! Nemsokára jön a HÉV, az öreg áll. Megjön a HÉV, az Öregember felszáll. Segítenének neki, de Ő maga száll fel. Botot előre, rákapaszkodik, az ajtóba kapaszkodik, felszáll. Három perc, de felkapaszkodik. Megáll, szólnak hozzá, egy ismerőse kérdi:
– Merre Öregember?
– Merre Te? Az Állomásra!
– Oszt?
– Oszt megiszom egy fröccsöt, meg egy kávét, no!
– Fröccsöt?
– Fröccsöt hát! Két deci bor, egy deci szóda, de a Róth szódája, mert az a bolti pancs nem jó semmire.
Az ismerős hümmög egyet, nem szól, a HÉV megálló régen valódi állomás volt, restivel, az elmúlt években építették újjá, ott van Fornetti, Relay, stb, de resti már nincs, és a Róth bácsi eladásra utoljára 10 éve csinált szódát, bezárta a boltot, ha készít, csak magának készít.
Megáll a HÉV – 1 megálló – leszáll az Öregember is. Segítenének neki, de ő egyedül száll le. Botot előre, ajtóba be, leszáll.
Elindul lassan előre. Lép egyet, megáll, pihen. Lép még egyet, megáll, pihen. Odaér a Fornettis üzlethez.
Az eladó egy 18-20 közötti leányka, nem szép, nem csúnya, emberarcú.
Felnézett, meglátta az öregembert, és szól:
– A szürkebarátból, vagy az asztaliból Öregember?
– Az asztaliból gyerek, most karcosabb kell!
A leány benyúlt hátulra, elővett egy üvegkancsót, egy fémnyelű hengeres mérőkanállal kimérte a két deci bort egy pohárba, elővett egy fémfejű valódi szódásüveget, spriccelt bele szódát, odaadta az Öregembernek, és szólt!
– Üljön csak le a padra Öregember, a kávét odaviszem. Ma az állomásfőnök fizette a fröccsöt, elsőosztályú kalaúznak ez jár!
Az Öregember bólintott, és azt mondta:
– Látom, a vasúton rendben mennek még a dolgok!
Fogta a fröccsöt, és a botra támaszkodva elballagott a padhoz.
A lányka egy ismerős vendégnek az ablakon keresztül mondta:
– Pillanat türelmet kérek, odaviszek egy kávét az Öregembernek, addig üres a bolt, figyeljen rá már legyen szíves, egy perc. Az öreg a nagyapa régi szomszédja, együtt szolgáltak a vasúton, aztán a HÉV-en, a nagyapa bakter volt, az Öregember elsőosztályú kalaúz. Amióta felépítették újra a HÉV állomást, ha éppen nincs kórházban, mindennap eljön, neki ez vasút. Vasárnap mindig úgy viszik haza, mert hát vasárnap ugye zárva vagyunk, neki lehetetlen, hogy vasárnap nincs resti a vasúton. Nagyapa már meghalt, de a Róth bácsi mindig hoz egy kancsó bort, meg egy üveg valódi szódát, hogy legyen fröccs az Öregembernek. Én meg adom neki, már csak Nagyapa emléke miatt is.
Kirohant a kávéval, letette az Öregember mellé a padra, visszament, kiszolgálta az ismerőst. Tíz perc múlva az Öregember békésen ülve aludt, szuszogva, kezében még parázslott a cigarettája.
Élt! Teljes életet!
Merje mondani valaki, hogy ez nem élet!
Ha valaki mondaná, csinálja végig!
Nem túl rég az Öregember megitta a fröccsöt, elszívta a cigijét, elaludt a padon ülve, és álmából többé nem ébredt. Elment az Égbe, az első osztályra jegyet kezelni.
Madárlátta ember, a fel is út – le is úton.
